A 2014-ben alapított francia Landmvrks repülőrajtot vett már az első, 2016-ban megjelent Hollow című lemezükkel. Még abban az évben a hazai rendezésű Hellfestet is megjárták. Az alapvetően hardcore/metalcore bandát nem lehet egyszerűen beskatulyázni az említett két műfajba, hisz olyan egyveleget hallhatunk egy albumon belül mindenféle core műfajból, hogy megszámolni is nehéz. Amennyiben összességében nézzük az együttes munkásságát, egybegyúrva a három eddig megjelent albumot, szívem szerint egy saját „Landmvrks” nevezetű műfajt adnék nekik. A sok más stílusból kölcsönvett műfajbéli alapokat saját képükre formálták és olyan jól összegyúrták, hogy már-már ebből ered az egyediségük. A frontember Florent Salfati hangterjedelme kiemelkedő, egyedi orgánuma van, amit bármikor vakon be lehet azonosítani. Akadnak, akik több különböző stílusú bandában játszanak, hogy mindegyikbe megmutathassák hangbéli adottságaikat és annak változatosságát. Florent egy számon belül mutat be gyönyörű cleaneket, deathcore szerű mélyeket, pörgős rapbetéteket és ezek mindenféle egyvelegét, ami sokaknak érthetően lehet elrettentő, hisz aki a kiszámíthatóságot várja a zenében, illetve a megszokottat, annak SPOILER: ez az album nagyon nem fog tetszeni. Viszont, akik kedvelik ezt a fajta kiszámíthatatlanságot, amikor számítasz valamire az első 10 másodperc alapján, de a végére valami teljesen más sül ki belőle, azoknak ez akár az év lemeze is lehet.
A The Darkest Place I’ve Ever Been négy év után jelenik meg a szenzációs sikereket elérő Lost In The Waves albumot követően, lássuk dalonként:
Az album címadó dala egy intro szerű lassú kezdés után rögtön ránk rúgja az ajtót egy kis blast beattel, majd egy tipikus HC felspanoló szöveg után kapunk egy jól „táncolható” témát, egy újabb blast, majd egy kis downtempo breakdownt zárásképp. Az első 3 percben már kapkodhatjuk a fejünket, és rögtön nyomhatjuk a replay gombot csak azért, hogy felfoghassuk, amit hallhattunk. Tökéletes felvezetés az albumnak, előrevetíti számunkra azt a változatosságot, amit nyújtani fog az album egésze.
A Creaturet nem kell bemutatni senkinek, 1 éve kint van a dal és azóta megunhatatlan. Hallhattunk a tavalyi koncerten is nyitótélként. Kombinálva az előző dallal talán még jobb koncert nyitó dal lett belőle. A kezdésként letolt pörgős francia rapbetétből berobbanó beat, a szaggatott Landmvrksos alap gitártémával, a teli torokból üvöltős refrénig minden másodperce arany. Igazi örök kedvenc lett számomra.
A Line In The Dust az egyik olyan tétel, amin az eddig rájuk nem jellemző Linkin Parkra hajazó témát szolgáltatja. Ez a nyitány teljesen mást sugall, mint ami végül lesz belőle. Itt konkrétan semmi sem az, aminek hallatszik elsőre. A While She Sleeps énekes gitárosa, Mat Welsh is hozzáteszi a maga stílusát. Az alap szaggatott core riff komoly súlyt ad a dal egészének, igazi bólogatós darab. A refrén pedig ismét könnyen tanulható, azonnal bemászik a füledbe, újabb kötelező koncertdal.
Nemrég adták ki legújabb klippüket a Blood Redhez, amiben ismét francia hip hop alappal kezdünk. Egy hibátlanul összerakott dal, ami tökéletes keretbe foglalja saját magát.
Lassabb kezdés – tipikus, tempósabb HC zúzás a közepén – lassabb levezetés. Semmi újdonságot nem kapunk, de az eddigi színvonalat hozza.
Folytatódik a klippes dalok felsorakoztatása, én is egybeveszem a Sulfur/Sombre 16 kettőst.
A Sulfur egy igen érdekes egyveleg lett, ha valakinek egy dalon keresztül be kéne mutatnom a bandát biztos ezzel tenném meg. Minden olyan zenei szimbólum megvan benne, amit előszeretettel használnak már évek óta. Plusz zárásképp egy teljesen váratlan deathcore growl, ami kilóra megvett. A Sombre 16-ra tekintsünk egy kis francia pihenőként, amely felvezeti az album második felét.
A The Great Unkown az egyetlen olyan tétel, ami igazán meglepett. Kisebb kísérletezést érzek a hangzásban, eddig nem igazán hallhattunk tőlük még csak hasonlót sem. Jobban el tudnám képzelni a legutóbbi Linkin Parkra, abszolút nem lógna ki onnan. Igazi rádiódal leszámítva azt a 15 másodperc megőrülést a záró harmad előtt.
La Valse Du Temps, azaz az idő keringője. Mennyire jól sugallja a cím azt, ami maga a dal. Természetesen a rövid szöveg saját anyanyelven nem maradhat ki az elején hallott zongoratéma alatt. A folyamatosan váltakozó dob, a szuperszónikus hatású indokolatlan szinti téma, az egyszerű, de nagyszerű breakdown és szenzációs kórusének együttese igazi édes bűnbeesés. A legérdekesebb dal a lemezen, egy igazi trip, amit nem elég egyszer átélni. Annyira összetett, hogy szinte lehetetlen feldolgozni első hallgatásra.
Hallhattunk Linkin Park témát Landmvrks énekkel karöltve, a Deep Infernoba hallhatjuk ennek az ellentétét. A refrénnél hátborzongatóan Chesterre emlékeztető énekstílust kapunk. Az alap téma és maga a szám felépítése talán a legkiszámíthatóbb, a refrént leszámítva a legfelejthetőbb darab, de így se rossz, csak semmi extra.
Végül elérkeztünk a személyes kedvencemhez, az albumról számomra a legerősebb dal a Requiem. Első hallásra elkönyveltem, hogy kapunk egy balladát… Nagyot tévedtem. Feszes tempójú alap riff mellé szenzációs deathcore szekciók társulnak, amolyan Fit For An Autopsy styleban. Az eddig is változatos énektechnikára itt még egy lapáttal rátett Florent, bebizonyította, hogy bármikor lehetne side projektként egy death metal/ deathcore bandája is. Imádom.
Többször vártam a balladát, a végére csak megérkezett, de itt már nem zavar. Sőt, a végére még jól is esik a sok zúzás után. A Funeral az a dal, ami bármelyik koncert közepén jó pihenő lesz és tökéletes közönség énekeltetésre. Méltó befejezés egy erős albumnak.
A legutóbbi 3 album kedvelői nem fognak most sem csalódni. Aki eddig szerette őket azok nem most fognak elpártolni a Landmvrkstól. Újabb kötelező koncertdalokat írtak, amiket nem lehet nem szeretni. A védjegyükké vált hangzás továbbra is ott van, ami lehet unalmas, de nem ilyen összetett dalok mellett. A modern metalcore/hardcore alapjegyeit jól vegyítik saját stílusukkal és egyre bátrabban, egyre sűrűbben használják saját anyanyelvüket. Ez a recept láthatóan működik, nem érzem unalmasnak 4 album után sem őket. Számomra a 2021-es Lost In The Waves egy remekmű, ezt vele egyszintűnek érzem, biztos sokat fog szólni az elkövetkező időkben.
9/10