Az est első fellépőjeként az Omega Diatribe szántotta fel a színpadot, nem kímélve senkit és semmit. Volt szerencsém pár alkalommal látni őket élőben az elmúlt egy évben, és sosem okoztak csalódást, valami megfoghatatlan energia járja át őket és ezáltal a közönséget is. Most viszont még jobb formában voltak már az első pillanattól kezdve.
Szerencsére a jegyet vásárlók nagy része is megadta nekik az esélyt, hogy abban a fél órában megmozgassák őket, és a fiúk nem is fogták vissza magukat. A Stench of Demise még mindig brutálisan erős kezdés minden szempontból, de utána se hagyott alább a lendület. Jöttek a slágerek egymás után és természetesen megkaptuk a Barba Negrában nemrég debütált új klipes dalt, a Deadlockot is. Úgy vettem észre hogy a közönségnek újak voltak, de a színpadról lezúduló energia megtette hatását, mindenki belerázódott szépen a hangulatba. Az egyetlen probléma, hogy csak fél órát játszhattak, elviseltem volna még többet ebből a brutál extrém metalból, de át kellett adni a színpadot David Gunn-nak és csapatának.
A King 810 elementáris hatással volt az életemre, 2014-es lemezük számomra egy személyes korszakhatárt jelent, egy olyan időszaknak a soundtrackjét, amikor minden megváltozott körülöttem. Emlékszem szinte minden hajnalban edzésre menet ezt a lemezt hallgattam, illetve erőt és inspirációt merítettem belőle a kihívásokhoz, amikkel szembe kellett néznem ebben a fura és személyes küzdelmekkel teli időszakban. Pár évvel később az együttes logója is az alkaromra került, hogy soha ne felejtsem el életemnek ezt az időszakát, a King 810 pedig folyamatosan jelen van az életemben. Pályafutásuk már rég túlmutat a „zenekar” adta kereteken, zenéjük pedig hosszú évek óta maga a kompromisszummentes alkotás, ahol ugyan már a Roadrunner adta anyagi lehetőségek nélkül, de teljesen szabadon alkothat David Gunn és csapata, ám ennek az is az ára, hogy hosszú-hosszú évek óta csak akkor találkozol a csapat zenéjével, ha aktívan követed munkásságukat. 2015-ben a Slipknot előzenekaraként jártak nálunk, majd legközelebb 2023–ban, de már azon a koncerten is rettenetesen kevesen voltunk, így megtippelni sem mertem hányan leszünk a zenekar első budapesti headliner buliján a Dürerben. Félelmeim, miszerint egy hatalmas égés lesz a koncert, és kb. húszan leszünk, szerencsére nem igazolódtak be, és már az előzenekar szerepet betöltő, zseniális Omega Diatribe-ra is szépen elkezdett megtelni a kisterem. Egy hosszabb átszerelés és egy idegőrlően hosszú intro után azonban a színpadra robbant a King 810, és a Killem All-lal elkezdődött egy olyan intenzív és felfoghatatlanul súlyos 50 perc, amilyet szerintem a Dürer még nem látott. David az első pillanattól kezdve, minden sort, minden pillanatot átélve 150%-on égve adta elő az olyan klasszikusokat, mint a Vendettas, a Hellhounds vagy a pusztító Brains on the Asphalt, sőt mindenki meglepetésére volt Widdershins is, ahol mindenki egyszerre üvöltötte körülöttem hogy „black magic”. Valójában ez a zenekar egy kibaszott mágia, utánozhatatlan, egyedi és éjfekete. A Fat Around the Heart és az Alpha & Omega szaggattó, lélekhorzsoló katarzisára pedig nehéz szavakat találni, csak azt, hogy elképesztően szerencsés mindenki aki ott volt és megtapasztalhatta ezt az élményt. A buli után sikerült találkozni Daviddel, aki amikor búcsúzáskor megölelt, azt mondta: „A következő találkozóig”. Bárcsak újra eljönnének és már egy nagyobb helyen sokkal többen átélhetnék ezt az élményt, amit a King 810 Düreres bulija adott. Élmény, ami egyszerre komplex, felszabaditó és felkavaró, amire csak egy olyan csapat képes, ami szétfeszített minden keretet. King is love.
