Vannak zenekarok, akiket egyszerűen látni kell, ilyen bakancslistás banda volt számomra az Armored Saint. Amikor először jártak kishazánkban igazoltan voltam távol, mert nem sokkal azelőtt született a kisfiam. Szóval nem is volt kétséges, hogy ezen a kora augusztusi napon Székesfehérvár felé veszem az irányt. Régen voltam utoljára a Fezenen és jó volt látni, hogy infrastrukturálisan, szervezésileg továbbra is nagyon rendben van minden a rendezvénnyel. Az már más kérdés, hogy a fellépők szempontjából sokkal színesebb lett a felhozatal azóta, mióta nem jártam itt. Emiatt a fő színpad eseményeiről nem fogok nyilatkozni, mert finoman fogalmazva sem az én zenémben utaztak az ottani fellépők, annál inkább szóltak nekem a Fehérvár nagyszínpad bandái.
Első körben a los angeles-i metalcore/groove metal alakulatot, a Butcher Babiest sasoltuk meg. Nem sok előzetes ismerettel rendelkeztem a koncert előtt az amcsi brigádról. Őszintén megvallva nem is igazán kedvelem az ilyen morcos-hörgős csaj frontemberes zenekarokat. Semmi hímsovinizmus egyszerűen, ha hölgy áll a mikrofonnál, akkor sokkal inkább azt várom el, hogy kápráztasson el a hangjával. Ennek ellenére nagyjából két szám kellett, hogy teljesen az ujja köré csavarjon Heidi Shepherd és zenekara, mert itt tényleg one girl showról volt szó, a többiek csak a hátteret adták és természetesen a zenei alapot, de a színpadi jelenlétük nulla volt Shepherd kisasszonyhoz képest. Egészen szuggesztív és zseniális fronthölgy Heidi, megkockáztatom az általam eddig valaha látott női előadok közül az egyik, hanem a legjobb. Például a koncert közepe táján átvágott mindenen, lejött a dühöngőbe és egy egészen szép circle pitet vezényelt le és a pit közepéből énekelte a dalt. A hangzás az elején kicsit megijesztett, mert nagyon aránytalan volt és a gitárból alig lehetett valamit hallani, a koncert vége felé azért normalizálódott a helyzet valamennyire, de messze elmaradt a tökéletestől. Zeneileg egyébként nem érzem túl átütőnek ezt a zenekart, kicsit sablonos, színtelen, szagtalan kortárs metal muzsika. De ott van bennük a lehetőség, mert tudnak ők kiváló dalokat írni, jó példa volt a Last December című opusz, amiben Heidi a legjobb teljesítményét nyújtotta hangilag. Amennyiben ellépnének kicsit ebbe az irányba tartósan, meg tudnának kapaszkodni a szintéren. Ha a következő lemezre jobb dalokat írnának egy ilyen fronthölggyel a fedélzeten, akkor kijöhetne nekik a jackpot is akár. Drukkolok, mert nagyon szimpatikus brigád.
Nagyon sok zenekarról el szoktuk mondani, hogy sokkal, de sokkal többet érdemeltek volna annál, mint amit elértek a karrierjük során, ezen zenekarok egyik iskolapéldája az Armored Saint. Minden adott volt náluk, hogy ne csak egy beavatott fanatikus kör kedvencei legyenek. Kiváló ritmus szekció, zseniális gitárosok és egy egészen elképesztő hangi adottságokkal megáldott frontember, és ami legfontosabb, fantasztikus dalok! Szóval ez egy újabb megfejthetetlen rejtély a zenebizniszből. End of the Attention Span-nel színpadra érkező zenekar az első perctől kezdődően majdhogynem lemezminőségben szólalt meg, és a legutóbbi album egyik húzó dala már meg is adta a hangulatot, még egy kicsit sem marad el a klasszikus éra dalaitól. Rögtön másodiknak egy igazi ritkán játszott kincs, a Raising Fear került elő, amit eddig a turnéig alig játszottak élőben, pedig egy igazi us power himnusz, gőzmozdonyként húzó fő riffel. Már itt alig lehetett levakarni a bárgyú vigyort a képemről, pedig még csak ezután következett az egyik legnagyobb kedvencem a zenekartól, a Tribal Dance, azzal az egészen zseniális törzsi jellegű dob intróval az elején. Az ezt követő The Pillar szintén egy ritkábban játszott darab volt eddig a turnéig. A 2000-es Revelation lemezen szereplő dal nem egy bárgyú nóta, inkább olyan panterásan groove metal, de ez is nagyon jól áll nekik. Majd jött talán minden idők egyik legcsodálatosabb metal dala, a Last Train Home, ha nem ismered a zenekart, csak ezt az egy dalt hallgasd meg a kedvemért! Ahogy szóló blokk után visszahozzák a refrént, arra tényleg nincsenek szavak, katarzis a köbön. Csak emiatt a dal miatt is megérdemelnék, hogy arénákban zenéljenek világszerte. Tetőtől talpig lúdbőr lettem és kiüvöltöttem a tüdőmet. Ilyen egy tökéletes metal sláger. March of the Saint következett, az első album címadója és a Spotify lejátszások szerint a mai napig az egyik legnépszerűbb daluk, itt tényleg mindenki együtt énekelte a refrént Bush mesterrel. A legutóbbi albumról eljátszott Standing on the Shoulders of Giants-nél ismét meg kellett állapítanom, hogy az utolsó két Armored Saint mű egy fikarcnyival sem marad el színvonalban a régi lemezektől. Hatalmas riffek, hatalmas refrén, hatalmas szólók, ha egyszer hallottad többet nem tudod kiverni a fejedből. A Delirious Nomad-ról előkapott Aftermath egy klasszikus US power zakatolós riffel, majd egy szépséges lassulós résszel és egy több körös szólóval. A következő Win Hands Down egy frissebb darab, a 2015 lemez címadója sem kapott kisebb elismerést a közönségtől, mint az eddigiek. A Can U Deliver tényleg ultimét Armored Saint sláger, egy igazságosabb világban együtt emlegetnénk a Run To The Hills-szel vagy Breaking The Law-val, mert szerintem egy szemernyit sem marad el tőlük minőségben. Sajnos már csak két dal maradt nekünk a repertoárból, a Symbol Of Salvation-ról a Reign of Fire és az első lemezről a Mad House, majd a zenekar jobbra el. Mi pedig ott álltunk leesett állal és próbáltuk felfogni, hogy itt járt Fehérváron az Armored Saint és megmutatta, hogy is kell a metalt játszani. Kicsit tartottam a fesztivál közönségtől, hogy nem igazán ismerik Bush-ékat és nem fogják venni a lapot, de le a kalappal a Fezen fesztivál Fehérvár nagyszínpadnál összegyűlt tömeg előtt, az első daltól az utolsóig forró volt a hangulat. De a legnagyobb dicséret ezt az öt embert illeti: John Bush ének, Joey Vera basszusgitár, Jeff Duncan gitár, Phil Sandoval gitár és Gonzo Sandoval dob, köszönjük uraim!
A KK’s Priest nekem egy kicsit megfejthetetlen jelenség, a legendás gitár duó egyik fele ugyanis elvileg önként és dalolva lépett le a Judas Priest-ből anno, hogy újra civil lehessen. Továbbá azért, mert gyakorlatilag sohasem voltak jóban Tipton-nal, ahogy a könyvéből ez világosan ki is derül. Szóval én azt gondoltam, hogy soha többet nem látjuk színpadon turnézó zenészként K.K. Downing-ot, de szokás szerint az élet rám cáfolt és már a második lemezét turnéztatva jutott el hozzánk. Őszintén megmondom, hogy az eddig megjelent két lemeze a zenekarnak inkább elmegy kategória számomra, mint tíz pontos kihagyhatatlan alkotások. Ettől függetlenül vártam a koncertet, mert mégiscsak minden idők egyik legfontosabb gitárosa látogatott el hozzánk az egyik legjobb torkú énekessel, Tim „Ripper” Owens-szel és aktuális zenekarával. A tizennégy dalos programban bátran válogattak az új formáció dalaiból, konkrétan három-három dal hangzott el az eddig megjelent két lemezről, a maradék nyolc mindegyike egytől egyig Judas Priest klasszikus volt, köztük olyan ritkábban játszott dalokkal, mint a Hell Patrol vagy a Night Crawler. Illetve olyan meglepetésekkel, mint a Ripper korszak óta egyetlen egyszer sem előkerülő Burn in Hell. A hangzás ismét tökéletes volt és meglepően jó háttérvetítést kapott minden dal. Ripper természetesen lemezminőségben énekelte végig a bulit és egyszer sem volt túl sok, amit énekelt, pedig ez azért régebben jellemző volt rá. Emellett sokkal inkább „metal warrior” volt itt, mint anno a Judas Priest-ben. De néhány szó a főszereplőről, KK továbbra is az, ami! Ő a METAL gitáros, van jelenléte a színpadon és még mindig zseniálisan hozza az emblematikus témáit. Sőt a többiek is több, mint rendben voltak, a dobos Sean Elg különösen feszesen és látványosan dobolt. A nagykép az volt, hogy ez a produkció sokkal emberközelibb és jó értelemben földhözragadtabb volt, mint a Judas Priest koncertjei, és ez az előnye és a hátránya is a KK’s Priest-nak. Mert az egésznek így lesz egy tribute feelingje, ami, ha nem is hagy rossz szájízt koncert után, de kérdőjeleket mindenképpen.
Azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy senki sem távozott csalódottan, mert végső soron mindhárom zenekar kiváló koncertet adott, és maga a fesztivál továbbra is az egyik legjobb magyarországi több napos koncert rendezvény. Köszönet a Fezen szervezőinek érte!