2023. 03. 05-én elhunyt Gary Robert Rossington, a Lynyrd Skynyrd utolsó, még életben lévő alapító tagja. Rossington régóta betegeskedett, komoly szívproblémákkal küzdött. E szomorú apropó alkalmából emlékezik meg róla a szerkesztőség három, Lynyrd Skynyrd rajongó tagja, Kiss Ákos, Szabó Róbert és Szénégető Richárd.
Kiss Ákos:
Hétfő reggel az első szalagcím, ami szembe jött velem, ez volt:
„Meghalt a világtörténelem legtragikusabb sorsú zenekarának utolsó alapító tagja”
Valamiért egyből a Fegyencjárat című film egyik jelenete ugrott be. A rabok elkötik a repülőt, megszólal a Lynyrd Skynyrd legikonikusabb dala, a Sweet Home Alabama, a Steve Buscemi által játszott pszichopata pedig szarkasztikusan megszólal:
„Egy rakás idióta egy olyan banda zenéjére táncol egy repülőn, akik arról híresek, hogy lezuhantak egy repülővel”.
A Lynyrd Skynyrd dalai még a „legagyonhasználtabb filmzenék” listáján is megjelentek. A Con Air mellett a Forrest Gump, a Texasi Láncfűrészes, a 8 mérföld, a Gru és még egy nagyon hosszú listányi film elképzelhetetlen lenne az ’Alabama, a Freebird, vagy a Simple Man traktusai nélkül. De amit a fenti idézet is mutat: a zenekar nem csak a zenéjével, hanem a tragikus sorsával is beírta magát az egyetemes popkultúrába.
A banda azonban minden nehézség ellenére alkot, turnézik a mai napig, bár lehet hogy ez is megváltozik mostantól… Amit játszanak, játszottak, az az USA egyes területein gyakorlatilag népzene. Számos mai banda a Skynyrdöt jelöli meg hatásként, például az egyik nagy kedvencem, a Black Stone Cherry is, gyakorlatilag ők lettek a southern rock stílusalapítói. Ennek az örökségnek a megalkotója volt Gary Rossington, a zenekar utolsó alapító tagja, aki magyar idő szerint hétfőn hajnalban elhunyt. Tudtuk, hogy jó ideje súlyos beteg, tudtuk, hogy még egy repülőszerencsétlenséget is túlélt, de az idő vasfoga őt sem fogja kímélni. Mégis hirtelen jött a dolog, és biztos vagyok benne, hogy velem együtt számos rajongó szomorúan ébredt ma reggel. Előkotortam a háttértárról egy filléres, digitális emléket, amit a zenekar 2015 bécsi koncertjén készítettem. Csodálatos zenei élmény volt, egy akkor még kvázi ereje teljében levő zenekar, egy mogorva, de szerethető Gary Rossingtonnal az élen. Mert Gary nem volt egy klasszikus ripacs rocksztár, ő inkább egy Izzy Stradlin féle háttérbe húzódó figura volt, aki hagyta, hogy a gitárja beszéljen helyette.
Én személy szerint hálás vagyok a fenti élményért, a dalokért, az elementáris hatásért, amit kifejtettek rám, és rengeteg zenészre és rajongóra.
Gary, köszönünk mindent, most már igazi Szabad Madár vagy. Jó repülést!
Szabó Róbert:
Valószínűleg a tények ferdítése lenne, ha azt írnám, hogy sokkolt egy 71 éves, régóta szívbeteg ember halála. De ettől függetlenül igencsak szar volt arra kelni hétfőn, hogy Gary Rossington elhunyt.
Ő volt a legendás, és legendásan elátkozott southern rock zenekar, a Lynyrd Skynyrd utolsó életben lévő alapító tagja. Csak néhány összefüggéstelen gondolat van a fejemben a zenekarral kapcsolatban. Aránylag későn esett le, hogy milyen zseniális brigádról is van szó. Egészen konkrétan a 2009-es elementáris mestermű, a God & Guns volt az, ami a zenekar feltétlen rajongójává tett. Illetve ennél sokkal többet adott, egy komplett színtér kapudrogja volt számomra. Azóta Amerika két ellentétes pólusának zenei irányzatai, vagyis a grunge és a southern rock feltétlen híve vagyok. Nálam Észak és Dél jól megférnek egymás mellett!
A southern színtér mindig is tele volt zseniális gitárosokkal. Közülük is toronymagasan emelkedett ki Rossington. Amióta jobban beleástam magamat a Skynyrd életművébe rájöttem, hogy mennyire zseniális ez a meleg és telt Gibson hangzás, amit előcsalt hangszeréből. Furcsa, hogy miközben az egész amerikai mainstream rockzenére kivételes és egyértelmű hatással voltak, mégis milyen ritkán kerülnek elő zenész interjúk alkalmával. Csak néhány példa: Ugyanúgy megtalálható a zenekar hangzásvilága a Down-ban, mint a post-grunge Creed nagy ívű balladáiban, vagy a Metallica Load, Reload korszakában. Szerintem nehezen kétségbe vonható tény, hogy a Lynyrd Skynyrd éppen olyan megkerülhetetlen monolitja a rockzenének, mint egy Led Zeppelin vagy egy Aerosmith. Ennek a korszakalkotó zenekarnak volt az egyik fő dalszerzője az elhunyt Gary Rossington. Az ő személyes hatása is megmarad örökre az utókornak! Köszönünk mindent Örök Csibész!
„Repülj magasra szabad madár”
Szénégető Richárd:
Valamikor a kilencvenes évek elején, olyan hat éves lehettem kábé, mikor a szomszédtól kölcsönkapott VHS kazettán megnéztem a Keményfejű című filmet. A főcímdalként felcsendülő Call Me The Breeze című J.J. Cale feldolgozás nagyon megtetszett, de amikor később a Simple Man felcsendült, tátott szájjal hallgattam. Sajnos akkor még nem volt Shazam, meg hasonlók, ahogy lakossági internet sem, így nem tudtam, mit hallok, de nagyon tetszett. Innentől hosszú évek teltek el, mire újra hallottam a dalt, méghozzá a Skrewdriver Warlord lemezén, ahol a csapat feldolgozta a Simple Man-t. Az infószegény borítóból nem derült ki, kinek a dala ez, így továbbra is vakon voltam, de nem sokkal később ültünk a törzskocsmánkban, amikor Kristóf, a Just Four zenekar gitárosa mondta nekem, van egy zenekar, ami szerinte tetszene nekem, de majd ő leírja nekem a nevét, mert nem egyszerű. Ahogy próbáltam elolvasni, azonnal tudtam, meg sem próbálom kimondani, mert ez valami nagyon kacifántos turpisság lehet csak. Hamarosan szereztem egy a korai korszakra koncentráló best ofot, és bár hallottam, hogy nagyon jó, először csak a Simple Man és persze a Sweet Home Alabama fogott meg. Időnként elővettem, meghallgattam, de a rajongás itt még nem indult meg. Aztán 2009-ben a HammerWorld kritika hatására megvettem a God & Guns CD-t a CD Pincében, és ott valami megváltozott.
A lényeg: A God & Guns nem csak zeneileg talált telibe, hanem szó szerint kijelölte az irányvonalat, hogyan is kell élni, szemlélni a dolgokat. Szó nem volt az anyagon biztonsági játékról, még ha teljesen nyilvánvaló módon meg is idézték a Southern Waysben a legsikeresebb dalukat. Az anyag egyszerre volt friss, már-már modern és hagyománytisztelő is. Az egyik dalban még Rob Zombie is énekel? Nekem sem kellett több, azonnal rávetettem magam. Annyira beleszerelmesedtem a lemezbe, hogy a mai napig, ha egyetlen kedvenc lemezt kell mondanom, azonnal rávágom csípőből: God & Guns. Külön öröm volt, hogy a feleségem is megszerette őket, mert bármennyire sok a közös pont, a nagy kattanásaimban nem mindig tud/akar osztozni.
Elkezdtem falni a lemezeket is visszafelé, szinte minden fellelhető interjút elolvastam a csapattal, nagyon gyorsan a megszállottjuk lettem. A nyilatkozatok alapján nagyon megkedveltem Rickey Medlocke-t, az örökké mosolygós attitűdje miatt, Johnny Van Zandtet az igazi déli surmónak kinéző, de amúgy csupaszív stílusa miatt, az igazi kedvenc azonban kétségkívül Gary Robert Rossington lett. Ha mondott valamit, az mindig fontos és fajsúlyos volt, tetszettek a meglátásai, ráadásul tűzön-vízen át vitte a zenekart előre. Aztán ahogy gyűjtöttem be a CD-ket, néztem utána egyre többet, egyre jobban, kezdett egyértelművé válni: az összes kedvencem Gary írta, vagy legalábbis társszerzője volt. Benne volt a keze a Still Unbrokenben, a Floydban, a Stormban, a Gifted Handsben, a One Day at a Timeban, a Last of a Dyin’ Breedben, a Homegrownban, a That’s How I Like Itban, a Bring It Onban, a The Last Rebelben, a One Thingben, a Keeping the Faithban, a Southern Womenben, és akkor még olyan klasszikusokról, mint a Gimme Back My Bullets, a Sweet Home Alabama és persze a Simpe Man, ne is beszéljünk.
Durva belegondolni, mennyi zenekarra voltak direktben, vagy közvetlenül hatással. A Black Stone Cherry Family Tree című lemeze például nekem egy az egyben azt az utat rajzolja a térképre, amit előtte az LS kövezett ki. Sőt, számomra az olyan karcosabb bandák, mint a Texas Hippie Coalition, vagy az Anti-Mortem is inkább a Skynyrd szárnyai alól kibújt zenekarok, nem pedig sima metal bandák.
A 2015-ös bécsi bulira nem jutottam ki, mert azokra a napokra volt várható a nagyfiam születése, így nem mertem megkockáztatni, hogy esetleg lemaradjak Ellák érkezéséről. Aztán amikor láttam 2019-ben, hogy újra Európába jönnek, ráadásul lesz három német állomás, ahol a Blackberry Smoke fog nyitni, nem volt kérdés, ott leszünk-e? A frankfurti állomás életem legjobb koncertje volt, annak ellenére is, hogy a méltatlanul alulprezentált „új” korszakból összesen két dal került a setlistbe. (Megfejthetetlen, miért nem játsszák az újjáalakulás utáni dalokat.) Az a póló volt rajtam, amit szegény Molics Zsoltitól kaptam, akinek a „legenda szerint” Deák Bill hozta még 1997-ből, egy USA látogatás alatt beiktatott Lynyrd Skynyrd koncertről. Megálltuk a keverő mellett, Johnny fia pedig odabiccentett és megdicsérte a pólót. Innen már nem lehetett volna rossz az este. Arra a röpke 3 órára én is az USA-ban éreztem magam. Gary pedig vitte a showt és teljesen odáig és vissza voltam, hogy ott lehetek. Ennek a koncertnek a képei ugrottak be, amikor hétfőn hajnalban felnéztem a Facebookra és megláttam Damon Johnson posztját. Tudtuk régen, hogy Gary beteg. Sok probléma volt a szívével. Ám valahogy azt hittem, ha egy repülőgép-szerencsétlenség sem tudta megölni, akkor semmi más sem fogja és örökké fog élni. Persze, ahogy az ember öregszik, a bálványai úgy mennek el. Mindig azt hiszem, ezt meg lehet szokni, egyre könnyebb lesz az idővel, de nem. Sosem lesz könnyebb. Minél többen hagynak itt minket, annál inkább érződik majd a hiányuk.
Sokat gondolkodtam, mit írhatnék zárszónak. Amikor megláttam, hogy Gary elment, tudtam, semmi nem lesz már ugyanolyan. A Skynyrd nyilván menni fog tovább, ami rendben is van így, ahogy az Asphalt Horsemen énekese, a magyar Johnny Van Zant is írta a Facebookon: Gary is így akarná. (Remélem, beveszik harmadik gitárosnak Damon Johnsont.) Viszont legyen bárhogy, Gary Robert Rossington, köszönöm, hogy életben tartottad a bandát, ami megváltoztatta az életemet. Most pedig játsszátok el a Simple Mant az első lemezes felállással. Újra együtt a banda.
