Nincs megállás az erős nevekből összeálló turnék érkezésében, rég láthattunk ennyire sűrű és minőségi első negyedévet itthon metal események terén. A mostani death metal nőnap túlnyomóan férfiakat szórakoztatott, de a szebbik nem is képviseltette magát a géppuska tempójú igencsak tapasztalt zenekarok fellépésén a Barba Negra Blues Stagen.
Mindig meglepődök, hogyan tudnak elkerülni olyan nevek bármilyen műfajban, akik több évtizede pályán vannak, túl vannak több, mint 10 albumon és még névről se hallottam róluk. Pedig igen sok rétű a metalon belül az ízlésem, megszámlálhatatlan bandát ismerek, de a norvég Blood Red Throne teljes homály volt számomra az est kezdetéig.
A bandát 1998-ban alapította a Satyricon gitárosa Daniel „ Dod” Olaisen, aki egyébként mai napig az egyetlen original tag, bár a viszonylag sűrűn változó felállás nem keltett összeszokatlan érzést. Sőt, mintha a kezdetektől fogva együtt játszanának a tagok. Nem szeretnék ennyire előreugrani a végső konklúzióba, de rögtön leszögezném, hogy számomra az est legjobb élménye volt a nagyjából 40 perces műsoruk. Egyre sűrűbben látunk végtelenül energetikus bandákat mostanság, a death metalban sokszor jellemző statikus összkép egyre jobban átalakul és már-már HC szintű színpadi látképet csíphetünk el. Ennek az egyik ékköve lett a BRT, mely az első perctől kezdve olyan tempót diktált, amivel végig fenntartotta az érdeklődésem.
A basszeros, Stian „Clammy Hackett” Gundersen fingered bass játéka szemet gyönyörködtető, látványos és precíz. Egy újabb virtuóz, akit egy könnyen nem fogok elfelejteni.
Sindre Wathne Johansen orgánuma pedig nagyon hasonlít az Aborted Svenjének hangjához, ami néha a témák és a dobtempó együttesével a death stílusból átkacsint kissé grindcoreba, ami nagyon jól áll nekik. Összességében komplex és nagyon változatos zenét játszanak, ami a vizualitással kiegészülve hatalmas szórakozást nyújt. Igazi kellemes meglepetés, amire nem számítottam.
A lengyel Vader több, mint 40(!!) éve koptatja a death metal sötét ösvényeit. 2024-ben a 40. szülinapjukat itthon is megünnepelték egy turné alkalmából, tehát annyira távolra nem kell tekintenünk hazai fellépésüket keresgélve. Hihetetlen belegondolni mennyi zenei tapasztalat bújik bennük, hányszor járták meg a világ különböző pontjait és a mai napig tudnak hozni egy olyan műsort, amiben egyáltalán nem érezni se fáradtságot, se unalmat. Tény azért az évtizedek alatt többször is átalakult a banda, az egyetlen állandó ős tag a bandát 1983-ban alapító Piotr” Peter” Wiwczarek, akinél elképzelhetetlen lenne a Vader. Kivételesen itt nem is az előtérben elhelyezkedő tagokra voltam kíváncsi, hanem a dobosra. A dob tempója talán még az első zenekart is felülmúlja, egy 60+-os dobos 1 órán keresztül nem biztos, hogy az alap tempóval végig hiba nélkül le tudta volna hozni ezt a szettet, de ezen nem kellett aggódni, a 2022-ben belépett Michal Andrzejczyk szolgáltatja a fiatalosságot a háttérben. Persze nem mintha, a többiek ne tűntek volna játékuk és beleélésül alapján sokkal fiatalosabbnak a valóságnál.
Igazi ritkaságot is kaptunk a Reign Forever World képében, melyet legalább 20 éve nem játszottak, de számomra a tetőpontot a Triuph of Death hozta a remek thrashes alapjával. A műsor végi levonulás Darth Vader híres indulójára pedig rendkívül találó.
Kanadából érkezett Kataklysm állandó visszatérő Magyarországon, ha új album érkezik, vagy csak úgy kedvtelésből turnéra indulnak, szinte biztos, hogy jön a hazai bejelentés. Ezt maga Maurizio Iacono is kiemelte a koncert egy pontján, aki kifejezetten szeret elmondása szerint itt játszani és szinte tapintható volt a feléjük viszonzott szeretet a közönség részéről is. Minden dalra forgott a pit, az eddig csak a háttérben álldogálók se bírtak ellenállni az ikonikus riffeknek, amik első hangjaiból könnyen kitalálhatók a dalok. A Kataklysm 2002-ben robbant be a köztudatba Shadow & Dust lemezzel s onnantól kezdve átlagosan 2 évente jöttek az új albumok, melyeken kivétel nélkül született 1-2 olyan dal melyet bűn kihagyni a setlistből. Push the Venom, As I Slither és The Black Sheep, csakhogy hármat kiemeljek a 17-ből, amely elhangzott a kicsit több, mint 1 órában.
Ezek megírásuk óta szinte minden fellépésükön elhangzik és a közönség várja kötelező jelleggel. Ezen dátum óta megjelent összes albumról kerültek elő dalok, ez összesen 9 különbözőt jelent, viszont óriási meglepetésre a 2020-as Unconquered teljesen hanyagolva volt, ennek okára nagyon kíváncsi lennék, én nem érzem gyengébbnek a többihez képest, az alap szintet megüti, a The Killshot belefért volna a műsorban véleményem szerint. Emellett a 20 évessé vált In the Arms Of Devastation lemezről vártam volna többet, ha már szülinapos.
Kitérve kicsit Mauriciora, a jól ismert kimért, higgadt, szinte már megnyugtató mozdulatai most is remekül működtek, még úgy is, hogy higgadtságot nyomokban sem tartalmaz a zenéjük, mégis tökéletes a szinergia a látvány és hallottak között. Az ikonikus újjal fegyvert formálás természetesen nem maradt el, viszont még véletlenül se a közönség felé imitálta a géppuska ropogást, mint régebben. Túl sok beszédet nem kaptunk, de a világban folyó háborús helyzetekről egy rövid szösszenet erejéig kitért.
Összességében egy remek színvonalú estén vehettünk részt, mindhárom banda erején felül teljesített és külön kiemelném a fényeket, amik végig hoztak egy, úgymond nagyszínpad szintet. A dob pódium egy kötelező elem kéne legyen minden koncerten, itt főként a Kataklysmnek köszönhetően emelkedhettek ki a dobosok az előzenekaroknál is. Sokat dobott az összképen, hogy nem voltak kitakarva, megkapták a saját szereplési idejüket, nekem ez kifejezetten megdobta az élményt.