Erősen halálos négyes rombolta porig hallójáratainkat és erősítette meg nyakizmaink a Barba Negra Blue színpadán. Az ilyen erős nevekből álló turné hazánk környékén nem meglepő, mondhatni mindennapos. Viszont elég sűrűn csak a vágyakozás marad számunkra, hisz sokszor elkerülnek minket. Na de nem most!
Az est első fellépője a Vitriol nevű extrém death metal banda rögtön hatalmas meglepetést okozott számomra, aki eddig nem igazán követte a banda életét. A hangszerektől igen zsúfolt térbe mindösszesen két tag jelent meg. Mint kiderült a basszeros/vokalista Adam Roethlisberger és Daniel Martinez gitáros is otthagyta a bandát 2 hónapja az Amerika turné kellős közepén. Viszont a csapat további tagjai folytatták a turnét duóként, sőt amint látható meg is maradt ez a formáció az Európa turnéra is.
Az este előtt belehallgattam a januárban megjelent Suffer & Become albumukba, de nem éreztem túlságosan magaménak, így kíváncsian vártam élőben hallva őket megváltozik-e a véleményem. Dobpergés…Sajnos nem! Minden tiszteletem az övék, mert ezt a fajta zenét, ketten így előadni nem egyszerű, mégis tökéletesen kivitelezték. Látszott, hogy a megmaradt tagok között a kémia tökéletesen működik, élvezik ezt a brutális death metalt, amiben nagyon erős black és grind jegyek is lapulnak. A nagyjából 30 perces műsor rendesen lefárasztott, így kezdésnek és hol volt még az est vége?!
A négy banda között átlag mindössze 20-25 percet kellett várnunk, így nem is kellett sok és megjelent a Despised Icon. A 2002-ben alakult kanadai deathcore társulat közel áll a szívemhez. Nagyon meghatározó figurája volt a metal színterének úgy a 2000-es évek végéig. A The Healing Process és a The Ills of a Modern Man a mai napig egy örök klasszikus album a számomra.
A színpad zsúfoltsága hangszer ügyileg megszűnt, de nem változott, mivel a 6 (!) tagból álló csapat azonnal belakta azt jelenlétével. Hatalmas fellélegzés volt a Vitriol okozta káosz után ez az ahhoz képest egyszerű, de nagyszerű stílus. Az old school deathcore hangzás rögtön visszarepített a fiatal koromba. A sokkal kiszámíthatóbb zenei struktúra kedvelőinek erősen ajánlom, bár hosszú távon épp ez lehet a hátránya is.
A két énekes Alex Erian és Steve Marois különböző stílusjegyeik miatt válik egyedivé a Despised Icon hangzása. A kettejük összhangja hozza össze a death metal és a hardcore tökéletes párosítását a zenéjükben. Hallhatunk hardcore ordításokat, mély hörgéseket és az elengedhetetlen „pig squuel”-ről sem feledkezhetünk meg, ami a banda védjegyévé vált, én legalábbis nem tudom elképzelni enélkül őket.
A közel 35 perces szett egy igazi best of műsorként funkcionált. Egy album kivételével mindegyikről hallhattuk a már – már klasszikusnak nevezhető dalokat.
Nincs megállás, aki pótolni szerette volna a testéből távozó alkoholt és/vagy nikotint annak sietnie kellett, mert percre pontosan érkezett a részemről legjobban várt, a számomra az est csúcspontja, az amerikai Chelsea Grin.
Egyszerre vártam és féltem ettől a pillanattól. Tom Barber (Darko US, ex-Lorna Shore) személyes kedvencem, főleg a side projektje, a Darko US miatt kedveltem meg őt igazán. A hangterjedelme valami emberfeletti. Emellett megvan benne az az egyediség, ami miatt csukott szemmel bármikor felismerhető bármelyik hangszíne alapján, hogy ő van a színpadon. Röviden: egy igazi jelenség.
Nálam simán a TOP 3 deathcore vokalista között van.
Viszont, aki követi a munkásságát az tudja, hogy élőben nem mindig sikerül neki úgy előadni a dalokat, ahogy azt ismerjük. Elég csak Youtube kommenteket olvasgatni bizonyos koncertjei alatt. Kissé túltolja főként a régebbi számokat, amelyeket még a régi vokalistával Alex Koehlerrel vettek fel. A kiejtése az elnyújtott hangoktól teljesen érthetetlenné válik, és olyan számokat nem lehet felismerni, aminek mondjuk teljes egészében ismerem a szövegét.
További aggodalomra adott okot, hogy 2019-ben már láttam őket az As I Lay Dying (RIP) előzenekaraként, viszont erről nem tudok visszaidézni semmit, ami azért ritka nálam, mert a jó emlékek örökre velem maradnak. Lehet a tudatalattim próbál megvédeni egy borzalmas produkciótól? Lehet jobb lett volna el se jönni, hogy ne romboljam le magamban a Barberről alkotott képem?
Ugyan már! Milyen jól tettem, hogy eljöttem, hiszen ezen a napon Tom úgy látszik jó napot fogott ki a régi dalok előadására is.
Persze tökéletesnek nem lehet mondani, de védelmére szóljon, hogy sajátos kialakítású magas hangtechnikájával némely szavakat igen nehéz tisztán kiejteni.
A 9 számból álló setlist elég vegyes lett, azt gondoltam főleg a Suffer in Hell/Suffer in Heaven albumról szól majd a dalok nagyrésze, de mindössze 1-1 került elő, bár az pont a két szerintem legerősebb dal a The Isnis és a Sing To The Grave. A legtöbbet a banda 2010-es debütáló albumáról a Desolation Of Edenről játszották, a hab a tortán pedig a kihagyhatatlan Recreant volt zárótételnek.
Tom Barber végig mosolygósan és kedvesen kommunikált a közönséggel, néha nem is értettem hogyan jöhetnek ki ilyen földöntúli hangok egy ilyen ártatlannak kinéző, végtelenül nyugodt emberből. Küldte az energiát a metal villáin keresztül az első sorokban lévők számára, osztotta az ökölpacsikat. Jól szóltak, jók voltak a fények, mindenki élvezte, aki miattuk érkezett. A közönség többi része, akik főként az old school death élményért jöttek biztos ezt élvezték legkevésbe, és ezzel nincs semmi gond, a Chelsea Grin nagyon mást nyújtott, mint a többiek, és nem is egy könnyen hallgatható darab. Én várom őket vissza mihamarabb egy hosszabb műsorral!
Akár véget is érhetett volna az esemény ezen a ponton, és nem távoztam volna rossz szájízzel, de a fő attrakció még hátra van. Eljött az idő amire a legtöbben vártak, színpadon az 1991-ben alapult amerikai brutal-tech–death metal legenda a Dying Fetus.
Érdekes jelenség a John Gallagher, Sean Beasley és Trey Williams dobos triója.
Nagyon sokáig elkerültem őket főként a medvéket megszégyenítő dörmögés miatt, ami Gallagher torkát elhagyja. Az év elején végül elhatároztam, hogy nekiesek és szépen átrágom magam a teljes diszkográfián és láss csodát, úgy látszik elég éretté váltam a zenéjükre.
A komplex gitárjáték, erős tempóváltások és a headbangelésre kényszerítő breakdownok egyvelege annyira hibátlanul lett összerakva a tavalyi Make The Beg For Death, a 2017-es Wrong One To Fuck With és a 2012-es Reign Supremere egyaránt, hogy még én se tudtam ellenállni. A Reign Supreme azóta elég sűrűn elő is kerül, egy igazi adrenalinbomba, nehéz betelni vele.
Az előadásba nem volt semmi show elem, nem kellett simogatni a közönséget, nem volt mellébeszélés, tömény zúzás volt mesterien előadva. Pofonegyszerű, legalábbis lentről nézve. Ének mellett azokat az ujjcsavaró riffeket ilyen minőségben előadni hiba nélkül, nem kis teljesítmény.
Persze ennek az ára is megvan. Nem láthatunk mozgást a színpadon, maximum pár lépést előre egy nagyobb szólónál. A hangulat itt kizárólag a zenéből árad és az afelé irányuló szimpátiából. Ha valaki ezt nem élvezi, a banda kizárólag az előadásmódjával nem is fogja elérni, hogy megjöjjön a kedved.
Itt a közönség érezhetően tudta mire vállalkozott és imádták őket.
Nem hittem volna, hogy látni fogok death metal koncerten body surf-ölni embereket, itt többször is megtették nagy meglepetésemre.
A fények játéka és a háttérben lévő kivetítő jó kiegészítő volt a szigorú és baljós témájú dalok mellé.
A nagyjából 1 órás műsor gerincét a korábban említett 3 album számai tették ki, de a 98-as Killing on Adrenalineról és a Grotesque Impalement is előkerült a régi dalok kedvelőinek.
Összességében egy igen erős este szem és fültanúi lehettünk. Négy stílusban hasonló, de zeneileg kellően eltérő bandával. Soha rosszabbat!