Ki merem jelenteni, hogy oda vagyok a New Orleans szintérért és az onnan származó bandákért. Ehhez képest mégis későn esett le az Exhorder zsenialitása. Egészen konkrétan az előző, visszatérő lemez volt az, ami rádöbbentett micsoda patent zenekarról van itt szó kéremszépen. Valahogy kimaradtak, pedig visszaásva a nem túl terebélyes életműben gyakorlatilag hibátlan mindegyik lemezük. Sőt tovább megyek, a zenekar vezérével és fő dalszerzőjével, a fantasztikus torokkal megáldott Kyle Thomas-szal is elkerültük egymást, míg nem lett a méltán legendás Trouble zenekar frontembere. Szóval nem vagyok az az arc, aki már a demóktól is követte a bandát, ebből az okból kiindulva a tyúk vagy a tojás kérdést nem én fogom eldönteni, de az tuti, hogy a Pantera hatás kézzel fogható, főleg a második lemezen (vagy a Panterán az Exhorder hatás???). Mindegy is már ilyen időtávlatából, viszont azt tökre díjaztam volna, ha ebben a reunionban Anselmo-ék elvitték volna őket az egyik koncert körútra. Igazán megérdemelne ez a banda sokkal nagyobb ismertséget, és egy ilyen lehetőséggel egészen biztosan rengetegen rájuk kaptak volna a Pantera táborából, de sajnos nem így működik a zene biznisz, a lehetőséget nem mindig az arra érdemes kapja meg vagy akinek szüksége lenne rá.
Na de milyen lett a Defectum Omnium? Első hallásra sokkal inkább hajaz az első éra thrash világára, tüskésebb, mogorvább anyag ez, mint a Mourn The Southern Skies, de csak első hallásra, mert az egészen biztos, hogy nehezebben emészthető, mint az ezt megelőző lemez. Viszont, ha hagyunk neki időt semmivel sem egysíkúbb! Van itt minden, mint a búcsúban: thrash, doom, groove, sludge és mégis az egész teljesen organikusnak hat. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy ezeknek az arcoknak a komplett metal műfaj valószínűleg a vérében van és emiatt miden hiteles, amit csinálnak, másrészt a fő arc és már csak egyetlen alapitó Kyle Thomas egészen elképesztően ihletett dalszerző, aki egységessé tudja tenni ezt a stílus kavalkádot. Apropó zenész arcok! Ismét nagy volt a jövés-menés a banda körül. Sajnos nagy bánatomra Marzi Montazeri elhagyta a fedélzetet, fantasztikus gitáros, aki szerintem borzasztóan alul értékelt. Remélem valahol megtalálja a számításait. Érdemes rákeresni Tim „Ripper” Owensszel közös EP-jére. A világ legrondább borítójába csomagolt, de kiváló anyag. Illetve a Kyle-val első közös projektje Heavy As Texas egyetlen lemeze is igazi new orleans-i finomság, Down hívőknek kötelező! A helyére érkező bárdista sem egy nyeretlen amatőr, még finoman fogalmazva sem, tekintve, hogy Pat O’Brient sikerült csatasorba állítani, aki a Cannibal Corpse gitárosa volt. Reméljük túl van már azon a mentális megzuhanáson, ami miatt kikerült az előző bandájából. Nem szeretek teljesen végig menni a dalokon, főleg nem egy egységes színvonalú album esetében, ezért csak néhány kedvencemet emelném ki. Rögtön a nyitó nóta a Wrath Of Prophecies akkora thrash gránát, hogy helyből arcon rúg. Gyakorlatilag még az Exodusnak is jól állna. A negyediknek érkező The Tale Of Unsound Minds-ig nem is lassítanak ezen a tempón, itt viszont jócskán behúzzak a kéziféket. Egy olyan doom himnusz ez, aminek a megírásához vagy Birmingham szénportól bűzlő levegőjét kell beszívni, vagy a New Orleans körüli mocsarak kénszagú kipárolgását. Ez az egész album csúcspontja, de talán az utóbbi évek legjobb dala is ebben a vánszorgó stílusban. A Year Of The Goat totális támadása az első lemez csapkodó dalait juttatja eszembe, illetve vessetek a mókusok elé, de én érzek benne határozott újkori Kreator ízt is. Nem mehetek el szó nélkül a gyönyörű akusztikus témázással induló Three Stages Of Truth / Lacing The Well mellett sem, amiből egy olyan groove-os dal monstrum kerekedik ki, ami húz, mint egy V8-as, olyan szólókkal, hogy az ember könnye kicsordul. A Sedition pedig a legmeglepőbb megmozdulás a határozottan HC-s elemeivel, ami így is teljesen jól belesimul az album dalai közé. Amiket nem emeltem ki semmivel sem rosszabbak a kitárgyaltaknál, csak egyszerűen nem ők ugrottak be a kritika írása közben.
Szokás mondani egy-egy zenekarral kapcsolatban, hogy alulértékelt, hogy sokkal többre lenne érdemes. Az Exhorder esetében ez hatványozottan igaz, mert még csak gyengébb lemezük sincs, nemhogy rossz. De elég esélyes, ez már őket sem érdekli különösebben, mert egyszerűen csak játsszák, amit szeretnek akkor és úgy, ahogyan szeretik. Valószínűleg ez is lehet a titkuk: a minden fajta kötöttség nélküli örömzenélés. Ismét egy maximális teljesítmény, tíz pontnál nem lehet rá kevesebbet adni. Exhorder koncertet követelek Magyarországra, mert egészen biztos vagyok benne, hogy ezek az úriemberek élőben is hengerelnének.
10/10.