Ha meg kellene neveznem az első öt olyan zenekart, akik hatalmas hatással voltak rám, akkor a Body Count után egészen biztosan a Dog Eat Dog lenne a második, akiket megemlítek, hiszen kívülről fújom a komplett diszkográfiájukat. Volt szerencsém látni őket az újraindulás után, hatalmas tömeg előtt (2006, Klikk Fest, Érsekújvár) és most végre kipipálhattam az igazán autentikus környezetet, a klubot is. Állítom, az első 10 emberben benne voltunk, akik megvették a jegyet a koncertre. Szinte vágtuk a centit, és én titkon azon imádkoztam magamban, hogy legyen szaxofon, ne úgy, mint 2006-ban. 🙂
Már a megérkezéskor belebotlottunk John Connorba, aki roppant szívélyesen haverkodott velünk, megköszönte a közös képet, készséggel dedikálta a nem csekély gyűjteményemet, majd megígérte, hogy a két kedvenc dalomat nekem küldi majd. (Az külön szimpatikus volt, hogy mikor megmutattam Neki a 2006-ban készült közös képünket, nem kezdte el a sódert, mint páran szokták, hogy emlékszem Rád meg blabla, hanem széles mosollyal csak ennyit kérdezett: Buli előtt, vagy után készült? Csak, mert kicsit fáradtnak tűnök…:) )
Az estét nyitó Planet Void nem igazán győzött meg, így inkább ülve és sörözve hallgattuk őket. Az kiviláglott: jók a dalaik, sőt, egyik-másik még tetszett is, de az énekhang és a témák nekem nem igazán jöttek be, és némi rutintalanságot is éreztem náluk.
A másodikként a deszkákra lépő VL45-nek kifejezetten örültem. Az Inside The Dice lemezt anno nem keveset pörgettem, és nagyon örülök, hogy a csapat újra aktív. Nagyon korrekt programot raktak össze a kutyák elé, és meg kell mondanom, annyira erős volt a produktum, hogy kicsit meg is ijedtem, sikerül-e ezt majd túlszárnyalnia a főhősöknek. Továbbra is fenntartom, hogy ebben a modern rock/metál közegben a VL45 egy roppant üde színfolt, ami sokkal kevesebb megbecsülést kap, mint érdemelne. Remélem másodszorra nagyobb sikerrel járnak! Viszlát bárhol, bármikor!
A The Ruffes-el igazából nem tudtam mit kezdeni. Amikor belekezdtek a programjukba, egy pillanatra elkapott a lendületük, azt mondtam, hogy ez igen, gyerünk! Aztán ahogy egyre inkább elmentek a lassú, balladisztikus témákba a bulijuk súlyos unalomba fulladt, amit a vége sem tudott felpörgetni. Sajnáltam, mert kifejezetten jól indult a koncert. Ám amikor befejezték a bulijukat, a Blue Hell már olyan súlyosan teltházas volt, hogy kis túlzással mozdulni is csak alig lehetett.
A Dog Eat Dognak minden esélye megvolt anno, hogy gigasztárok legyenek. Ám ez a státusz valahogy nem jött össze nekik. Valami oknál fogva ez egy örök rejtély marad. Nagy kérdés volt bennem, vajon mi lesz a nyitónóta? Az Isms, mint 2006-ban, vagy az Expect the Unexpected, mint 2007-ben? Aztán egyik sem jött be, hiszen az Intro után a Like That csendült fel, és brutál energia jött a színpadról, és felcsendült a várt szaxofon is. Majd nagy meglepetésemre John leszólt a színpadról: Richie!!! És jött az első kedvencem, a Get Up! Kb. újra 13 éves voltam lélekben, annyira örültem, kivert a libabőr. Iszonyat feelinggel tolták a dalokat, és hogy szemmel láthatóan még mindig évezik, amit csinálnak. Aztán következett a legutóbbi, Walk with Me lemez egyik legkevésbé várt dala,a Cannonball. Sosem tartozott a kedvenceim közé, bár koncerten nyilván teljesen más, mint a lemezen. (Élőben nem annyira Ignite-szerű… :D) Aztán innentől elszabadult a slágerparádé. Megérkezett az Isms, amire a tombolás is végre megindult, bár a közönség nem volt túl aktív szerintem a bulin, itt azért kitettek magukért. Ez a dal mindig is egyfajta ars poetica volt nekem, megunhatatlan.
Az In the Doghouse tempója jelentősen felgyorsult a koncertre, és az igazán old school arcok hatalmas ovációval fogadták, majd a Pull My Fingert némi stage divinggal is jutalmazták. Következett a nagy kedvencem, a MILF, ami előtt John, ígéretéhez híven egy kisebb monológgal méltatott, hogy mekkora fan vagyok és minden hanghordozóm megvan, ezért most kapom a MILF-et is! (Itt jegyezte meg mosolyogva Áron cimborám, hogy MILF-et akartál? Megkaptad, nem? Utalva arra, hogy a párom 5 nappal a koncert előtt adott életet az én gyönyörű Kisfiamnak, Elláknak. Jót kacagtunk rajta.)
Jött az elmaradhatatlan Rocky, ahol Dave is frontember szerephez jutott, akárcsak a dobokat mikrofonra cserélő Brandon a Step Right In-ben. A Whos the King alatt is volt akkora őrület, hogy csak pislogtam… (Érdekes, hogy ez a dal sosem volt a szívem csücske, bármekkora sláger.) Akinek ez sem lett volna elég, annak megspékelték a két legnagyobb slágerrel a végét, vagyis jött az Expect the Unexpected című hibátlan örökbecsű és a No Fronts című alapvetés. Nos, itt kérem mindenki egy emberként mozgott, integetett, és persze üvöltött. Ezzel el is érkeztünk a rendes játékidő végéhez, amikor Czifra Zoltán barátom izzadtságtól csatakosan hátra poroszkált hozzánk, majd kijelentette: őrületesen jó volt!
Ám nincsen koncert ráadás nélkül, így visszajöttek a srácok egy gyors Good Times erejéig, majd Connor bekonferálta, hogy egy cover songgal fognak elbúcsúzni. Nem igazán tudtam, hogy melyik dal fog jönni, mert a korai idők után annyira azért nem volt jellemző rájuk a feldolgozás, majd belecsaptak az Offspring Genocide-jába, mert hát ugyebár: Dog Eat Dog, everyday… Azt hittem először, hogy rosszul hallok… Aztán széles mosoly, és üvöltöttük teli torokból mi is a szöveget. Ezután már tényleg csak az elköszönés volt hátra, viszont hiányérzete sem lehetett senkinek.
Akinek mégis lett volna, az a merch pultnál vigasztalódhatott, ugyanis a banda széles mosollyal dedikált, megköszönve minden vásárlást és a bulit is. (Dave viccesen meg is jegyezte dedikálás közben, hogy mennyi pénzt és energiát ölhettem a cuccokba, mert hát CD, MC, vinyl, ami csak kell, és hogy mivel minden megvan, Ő már csak egy pengetőt tud adni nekem, ha elfogadom. Természetesen nem hagytam ott, hehehe.) Mennyire volt jó a buli tízes skálán? Tizenkettő. Minimum. Eddigi életem TOP5 koncertjébe biztosan benne van. Köszönöm, hogy ott lehettem, és hatalmas respekt és köszönet Jakab Zolinak és a Phoenix Musicnak, hogy tető alá hozta a bulit!
