Az utóbbi évek egyik legnagyobb pozitív zenei meglepetése volt számomra a The Halo Effect, ami Mikael Stanne és ex In Flames tagok bandája, amely nem kicsit épít a nosztalgiára, a kétezres évek göteborgi színtér virágkorára, semmiképpen sem dohosan és ötlettelenül. De miért is kezdtem ezzel az új Dark Tranquillity album kritikát? Mert nehéz határt húzni a Dark Tranquility és a The Halo Effect között zeneileg. Természetesen ettől függetlenül a Dark Tranquility-nek továbbra is megvan a maga identitása, amit az Endtime Signals című új lemez is tökéletesen tükröz. Ebben persze nincsen semmi meglepő, mert a göteborgi színtér egyik intézményéről beszélhetünk, akik már 1989 óta talpon vannak. Stanne-ék nagyjából 25 évvel ezelőtt a Haven album környékén végleg megtaláltak a saját hangjukat a melodikus death metalon belül. Onnantól kezdve álltak rá arra a szomorkás és melodikus hangvételre, ami azóta is egyik védjegyük. Hol sötétebb színekkel rajzolnak, hol kicsit színesebb, világosabb az összkép, de az alap mindig is a death metal dallamosabb vonala, jókora skandináv szomorúsággal fűszerezve.
Milyen árnyalatú lett az új lemez? Borzasztóan sötét fekete, mint egy csillagtalan svéd éjszaka, néhol pedig színpompás, mint az északi fénnyel díszített égbolt. Már az albumot nyitó Shivers and Voids is ezt a kettősséget hozza. A dal egy szomorkás gitár intróval indul, majd Joakim Strandberg-Nilsson ólomsúlyú dobolásából kibontakozik egy klasszikus melo-death téma, és a dal közepi atmoszférikus leállás után visszahozva pedig egy kiváló nóta kerekedik belőle. Unforgivable egy hagyományosabb tétel vágtázó death témákkal, Stanne öblös hörgésével és kiváló gitárszólóval. Semmi extra, de olyan dal, amit bármikor jólesik hallgatni egy Göteborg hívő metalosnak, nem véletlen, hogy a zenekar ezt választotta az egyik felvezető dalnak az albumhoz. Következő Neuronal Fire is ezt a vonalat viszi tovább kimértebb tempóban, de teljesen egyenes vonalú svéd acél szám némi zongorával a háttérben. Not Nothing elején hallhatjuk először Mikael tiszta dallamait az albumon. Zaklatott egy tétel, ami nem igazán hoz feloldozást egészen a többkörös szólóbetétig, ami némi napfényt azért villant ebben az éjsötét dalban. Drowned Out Voices egy modernebb hatású, döngölős riffel operáló, egyenes vonalúbb melo-death dal, saját stílusában akár még slágeresnek is mondhatnám. Az ezt követő One of Us Is Gone kissé szomorkás, dark goth ének témákkal nyit, de ez mindig is jól állt Mikael Stanne-nek. Pontosan emiatt várom a Cemetery Skyline skandináv szupergroup első nagylemezét, ahol szintén Stanne fog énekelni, mert ha igazak a promóciós szövegek, akkor az egész album hasonló vonalon fog mozogni, mint ez a dal. The Last Imagination ismét egy hagyományosabb melo-death tétel, biztos vagyok benne, hogy a koncerteken nagy közönség kedvenc lesz, ha bedobja a zenekar a setlistbe. Az Enforced Perspective szintén ezen a vonalon mozog, atmoszférikus szinti szőnyeggel a háttérben és döngölősebb tempóval, egészen kiváló gitárszólóval. Majd jön az album egyik legkülönlegesebb dala, az Our Disconnect olyan synthwave/darksynth témával indít, ami simán illene a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) film első félórája alá filmzenének, kicsit tovább nyújtva ezeket a fájdalmasan szép melódiákat. De természetesen a dal nem synthwave, mert az első perc után a szintetizátor a háttérben meghúzódva adja meg a szám hangulatát, és csak a szerzemény második felében tér vissza hangsúlyosabban. Wayward Eyes az a fajta bánat metal, amit igazán jól csak fent északon vagy Nagy-Britanniában tudnak autentikusan játszani, ebben a számban nyújtja Mikael a legjobb énekteljesítményét. A Bleaker Sun az egyik legmorózusabb tétel az Endtime Signals-on, némi black metal hatást is érzek a mélyben, de a játék neve továbbra is death metal és annak a melodikus verziója. Az utolsó dal az albumon a False Reflection, az egész életmű egyik legkülönlegesebb darabja, az Anathema legcsodásabb opuszainak nyomvonalán mozog. Ismét kiváló énektémákkal és az utóbbi évek egyik legjobb dalszövegével, ami úgy reflektál korunkra, hogy semmi direkt szájbarágás nincs benne és úgy lemondó, hogy a reményt mégis szem előtt tartja.
Sötét lett ez a Dark Tranquillity album és még akár nyomasztónak is lehetne mondani, mégis néhol katartikus és megtisztító. Visszatérve a nyitó gondolathoz, a lemez hallgatása közben folyamatosan egy kép/szituáció ugrott be. Mikor egy csillagtalan éjszakán egyedül bolyongsz eltévedve egy sötét, hideg erdőben, ami ijesztő és félelmetes is egyszerre. Nem tudod merre indulj, hová fordulj, mert bárhol lehet alattad egy szakadék. Majd elkezdesz koncentrálni a körületted lévő világra, a szemed is lassan megszokja a sötétet, egyre több minden kirajzolódik és lassan rájössz, hogy nincs semmi sem veszve, hiszen a távolban meglátsz egy kis pislákoló fény-t. Számomra pontosan ilyen az Endtime Signals.
10/10.
https://jegy.rock1.hu/dark-tranquillity_20241120