Amennyire jól nézett ki papíron ez a death metal és deathcore bandákból összeálló csokor, annyi kérdés merült fel bennem az eseményt megelőzően. Mi szükség van 5 ennyire egyforma bandára egy este? Vajon mikortól érzem majd a monotonitást és változik át a kezdeti élvezet dögunalomba? Ezen kérdésekre a cikk végére megkapjuk a választ.
Az ausztrál melodic blackened deathcore Mélancolia 1 éven belül másodszor lépett fel nálunk, így nem mondható teljesen idegennek a jelenlétük a porondon. A 2022-ben alapult társulat repülőrajtot vett, hiszen egyedi megjelenésük, jól összetett dalaik és a fiatalos vehemencia rögtön bevonzotta Nuclear Blast Records kiadót, így már érthetővé válik, hogyan tudnak eljutni már most ennyi turnéra, ilyen nagy nevek társaságában.
A dalaik melodikus része élőben nehezen jött át, de őszintén szólva nagyon nehéz volt a dalok összetételére koncentrálni Alex Hill énekes miatt. Az egyediség főként belőle sugárzik, nehéz félrenézni. A festett arc, a lánccal hosszabbított mikrofon kábel, a beteges mikrofon nyalogatás és egyéb kényszeresnek tűnő cselekedetek egyszerre megbotránkoztatóak és mellette baromi szórakoztató. A közönség többszöri felszólításra sem volt aktív, de ezt teljesen megértem, hisz én se szívesen maradtam volna le azokról az őrült dolgokról, amit Alextől láthattunk. Ezen őrültség csak egy kis részét kell belevinni a hangzásvilágukba és szép jövő áll majd előttük a műfajon belül.
Az eleinte Galactic Pegasus néven futó kanadai Carcosa először járt nálunk. Remélem nem utoljára. A Johnny Ciardullo vezette vancouveriek erősen jelen vannak a szociális média különböző felületein, így nem csak a stíluson belül jártasak találkozhatnak a tagokkal. A bandát főként side projektként tartják számon maguk a tagok is, nem veszik annyira komolyan, mint egyéb elfoglaltságaikat. Épp ezért Cooper Lagace gitáros nem is tartott velük, amit különösképp nem is magyaráztak csak egy „He is beeing cocked..” szöveggel. A humor jelen van a színpadon, a szövegeikben és a klippekben is. Mondhatni, ez a humorosság az ő nagy ismertetőjelük. Konkrétan kaptunk egy rövidebb stand up comedy előadást a dalok között. Ezek a kis poénok/beszólások és vicces mozgások hibátlanul működnek, könnyedebbé teszik az erősen breakdown központú dalaikat. Nem bántam volna egy hosszabb műsort, de a tudat, hogy nagyjából egy óra múlva Johnny újra színpadon lesz elfogadhatóvá tette a setlist rövidségét.
Az amerikai Fuming Mouth hozott egy kis változatosságot az estébe. Elsősorban azzal az old school lassabb tempóban zakatoló death metallal, amiben képviseltetik magukat, másrészt végre volt basszusgitáros a színpadon. Tehát egy sokkal megszokottabb felállást láthattunk. A 2013-ban létrehozott csapat szimplán death metalként definiálja magát, de ennél azért sokkal több van bennük. A témák nagy része ténylegesen egy cammogó medvéhez hasonlítható, jellemzően lassabb tempójú az összes daluk. Természetesen unalmasnak nem mondható, hisz a ritmustörések kellően fenntartják az érdeklődést. Mégis Mark Whelan énekes, aki csúnyán mondva cipeli a hátán a bandát számomra. A 2021 novembertől 2022 augusztusig tartó hosszas kemoterápiás kezelések és a csontvelő átültetésnek köszönhetően a rákot sikeresen legyőző frontember vokál terjedelme valami emberfeletti. Egy számon belül hallhatunk mély growlokat, karcos highokat, tiszta dallamos éneket és már – már hardcorra hajazó vokálokat. Egy hangszínnel végigdörmögve nem lett volna ilyen érdekes a produkció, így viszont kellemes felüdülés volt kiszakadva a tömérdek breakdownból, ami eddig az estére jellemző volt.
Rövid kitérő volt, hisz a kanadai Angelmaker azonnal visszadobott minket a breakdownok legmélyebb bugyraiba. Hiányoltam a basszusgitárosokat az első két bandánál? Tessék itt van rögtön 4 egyszerre. Az összkép igen tömötten hatott a Blue Stage színpadára, mivel egyszerre 4 gitáros, 2 énekes és 1 dobos volt jelen. Ekkora létszámnál evidens a zenei változatosság. A deathcore alapjait tökéletesen keverik blackened trash metallal és az underground hardcore erőteljessége és agresszivitása jellemzi produkciójukat. A két vokalista, Casey Tyson- Pearce és a Rings of Saturnból ismerhető Ian Bearer közötti kémia úgyis tökéletesen működik, hogy csak bő fél éve vannak együtt a bandában. A két hang remekül kiegészíti egymást, néha annyira egyszerre szólaltak meg, hogy a hangszínek egybeolvadása olyan különleges egyveleget hozott létre, amit ritkán hallani.
Habár korlátozottabb volt a hely a mozgásra, valahogy mindenki megtalálta a maga pillanatát egy kis szereplésre. Itt megint szeretném kiemelni az est második fellépését tartó Johnny Ciardullot. A Carcosa élén kiélhette szereplési vágyát frontemberként, de hatalmas figura viszonylag a háttérbe szorulva gitárosként is. Hozta a deathcore stílusjegyébe tartozó mély hajlongást, és a kis egyéni táncait. Csípő nélkül ilyen ruganyos csípőmozgást még nem láttam, azóta is próbálom elsajátítani. Először volt igazán aktív a közönség is. Nem kellett „könyörögni”, a circle pitek szépen forogtak és az első sorokat is szépen belakták a banda rajongói. A frissebb single-k mellett az elmúlt 3 albumról egyaránt 2-2 számot játszottak. Érik már egy új album, remélhetőleg hamarosan visszatérnek, akár headlinerként.
A death metal szerelmeseinek, de talán még azoknak se kell bemutatni a legenda jelzőt kiérdemelt amerikai Suffocationt, akik nincsenek otthon a műfajban. A 80-as évek végén alakult brutal/technical death metal banda nem véletlen szed maga köré deathcoreban utazó társakat. Nem egy ismert banda emlegeti a Suffocationt a stílus nagy influenszerének. Akármelyik évtizedből veszünk elő albumokat hallani fogjuk azokat a más stílusokban visszatérő témákat, amik nélkül nem csak a death metalt, de több core stílust is nehéz már elképzelni. Az alapító énekes Frank Mullen visszavonulását követően Ricky Myers vette át a mikrofont 2019-ben, akivel a 2023-ban megjelent Hymns From The Apocrypha albumot tavaly februárban már megturnéztatták hazánkban. Azt inkább nevezhettük lemezbemutatónak, hisz többségben voltak az új dalok. Most egy sokkal szerteágazóbb setlistet hallhattunk, aminek a gerincét most is az utóbbi lemez és az 1991-es klasszikus Effigy Of The Forgotten tette ki. Ezek mellett 6 különböző albumról játszottak, és bőven lett volna még miből válogatni, ha egy kicsit több időt kaptak volna. Bár személyes véleményem szerint bőven elég volt a koncert hossza. Nem egy egyszerű hallgatni való, el kell ismerni.
Fiatalokat megszégyenítő energia és vérprofizmus áradt a produkcióból. Derek Boyer úgy használja basszusgitárját nagybőgőként, hogy bármikor beugorhatna plusz tagnak az Apocalypticaba. Terrance Hobbs pedig csukott szemmel képes olyan pontossággal játszani, ami egy ilyen technikás, folyamatos tempóváltásokkal tűzdelt daloknál egy igazi kuriózum. Mike Smith úgy pusztította a dobokat, ahogy Ricky Myers az oxigénmolekulát a levegőben a Mullen által megörökölt „Handchop” technikával. A jobb oldalt játszó Charles Vincent Errigo vehemenciában kissé lefelé lógott ki az összképből számomra, de az, hogy mindent beleadott nem volt kérdés, már a harmadik számnál úgy folyt róla a víz, mint aki 1 órája játszik.
Először láttam a Suffocationt élőben, és méltatlanul későn is kezdtem el hallgatni őket. Ezt orvosolni fogom mihamarabb, és biztos nem fogom kihagyni a következő turnéjukat sem.
Féltem attól, hogy rájuk már nem marad energiám 4 másik banda után és unni fogom magam, de meglepően változatosnak hatott az egész este. Ez nem feltétlen a zenei változatosságot jelenti, hanem a kiállásban lévő kis extrák adták minden produkció egyediségét, ami összességében egy nagyon szórakoztató, egyáltalán nem unalmas eseményt kreált. Épp emiatt nagyon gyorsan elillant az este, nem éreztem hosszúnak egyik szettet sem, mindegyik pont jól volt eltalálva. Több szempontból is felejthetetlen marad!