A Bornholm december 21-i nagyszabású koncertjének apropójából korábban már elkészült jelen interjú első része. Most itt a folytatás, amelyben amellett, hogy esik néhány további szó a zenekar életében fordulópontnak ígérkező, a Barba Negrában megrendezésre kerülő buliról, számos mélyre ható gondolat került kifejtésre a Bornholm munkásságát és a black metalt érintően, illetőleg a black metalt a születésekor és a következő évtizedekben formáló tényezők vonatkozásában.
Dacára ennek a kiábrándítónak mutatkozó helyzetnek, van-e szerinted kiút?
Nem vagyok túl bizakodó ezzel kapcsolatban. A helyzetet tovább rontja, hogy a teljes színtér szintjén olyan irányba mozdult el a szemléletmód, amivel nem tudok azonosulni. A dalszövegek a mai világ fogyasztói társadalmára irányuló problémáit boncolgatják, amelyhez egy fura értelemben vett természetközeliség társul. Azonban ennek nem az a motivációja, mint korábban, nevezetesen elszakadni a civilizált világtól, azzal szembe fordulni, sőt egészében elutasítani, kizárni azt, és az embernek nulláról újraépíteni magában egy új világképet. Hozzá kell tenni, hogy ez valahol a veszélyforrása is volt a black metalnak, amikor a zsáner követői elfordultak a való világtól, és teljesen kívül estek, illetőleg kívül helyezték magukat minden befolyáson. Mára ezt a kívülállóságot olyan mértékig gyengítették a zsáner jelenlegi „képviselői”, hogy a black metal tulajdonképpen eggyé vált a jelenlegi zeneipari folyammal. Csupán egy stílusirányzattá redukálódott, megszűnt mozgalomként működve lázadni.
Egyetértesz azzal, hogy a lázadás, mint olyan, ma is jelen van, de merőben más formában, mint korábban?
Ebben van valami, igen. Ettől függetlenül, zeneileg lehetne olyasvalamit alkotni, amelyre felkapja az ember a fejét, de ma már nemigen hallani ilyesmit. Tovább tetézi mindezt, hogy a régi zenekarokkal szemben nem érdemes további magas elvárásokat támasztani, mivel a maguk idejében ők már megtették a magukét. Nem számonkérhető, hogy valaki az élete folyamán számos alkalommal megújuljon. Általában egy időszak adódik az ember életében, amikor kiemelkedő dolgokat tud véghez vinni, ezt követően úgy érdemes rá tekinteni, hogy ő megvalósította önmagát, letette az asztalra, amit lehetett. Ezután még egy szép életmű tud létrejönni, de tizenöt-húsz lemezzel a háta mögött már senki nem fog olyasmit hozni, ami az adott zenei színteret érdemben megbolygatná. Erre az újabb bandák lennének hivatottak, akik viszont a biztonsági játékra mennek rá, a mondanivalójukban a black metal eredeti szellemi-filozófiai üzenetének helyét a politikai nézetek kinyilatkoztatásai és a hétköznapi témák boncolgatása vették át.
Azért akadnak olyanok, akik továbbra sem ilyen dalszövegeket írnak.
Ezzel együtt nem tudok annyira lelkesedni ezekért az újfajta black metal zenekarokért. Pont az a jellegzetes, rideg és megkapó északi hangulat veszett ki belőlük, amit egyébként egy másik irányból ledegradáltak folyamatosan vedelő, énekelgető, úgynevezett pogány metal valamivé, aminek régen teljesen másféle felhangja volt. Ma már csak ez a kettő létezik egymás mellett, és úgy érzem, a black metal szellemisége, ami a nagy egyéniségeket kitermelte, mára szinte elveszett. Hozzá tartozik, hogy a klasszikus korszakban minden meghatározó zenekarnak megvolt a maga egyénisége, akikre gyakorlatilag bálványként tekintettek a rajongók. Ma már nyilvánvaló módon ezek a meghatározó alakok is hiányoznak. A zenekarok tagjai eltakarják az arcukat, szó szerint arctalanok, még a színpadon sem vállalják fel, kicsodák ők, és miről mit gondolnak. Én ezt a vonalat sem tudom igazán értékelni, mert nem látok mögötte semmit.
A sok negatív eset mellett találkoztál esetleg kortárs ellenpéldával?
Talán a Wataint és a Nordjevelt mondanám. Ők nagyon kellemes meglepetés voltak élőben, zeneileg különösen kiemelkedőnek gondolom, amit csinálnak. Itthon, akik szem előtt vannak, nekem egyikük sem a világom, nem tudok teljes mértékben azonosulni velük, mert vagy túlzottan szembe mennek azzal az értékrenddel, amit én követendőnek gondolok, vagy a zenéjük érdektelen számomra. Ettől függetlenül nem vitatom, hogy megdolgoznak a rajongótáboruk elégedettségéért. Az undergroundabb vonalon, főleg a régi arcok közül, akik kitartottak, van, akinek szívesen elmegyek a koncertjére, de nem akarok neveket sorolni. Az érintettek, ha olvassák, ezt tudják is.
Nagyon borús képet festettél le az imént a black metal jövőjéről. Tényleg nincs remény?
Eszembe jutott egy történet 2007-ből. A Testimony zenekarral kimentem Norvégiába, ahol ők felvették az eddigi utolsó lemezüket. Két hetet töltöttünk egy Oslo melletti kisvárosban Knut Magne Valle, az Arcturus gitárosa és zenei agyának stúdiójában, ahol a Mayhem és az Arcturus is dolgozott már. Ahogy nézelődtem az épületben, rábukkantam egy halom vinylre. Megkérdeztem, hogy ezek miért vannak itt. Azt válaszolták, hogy ezek a kezdetek óta itt vannak, hiszen amikor megszületett a black metal, olyanokat hallgattak, mint azok a lemezek, mint amiket akkor ott megtaláltam: Judas Priest, Iron Maiden, Mercyful Fate, vagy akár Sodom, és egyéb klasszikus heavy metal cuccok. Amelyek nyomdokán ők elindultak egy merőben eltérő irányba, és teljesen hiányzott belőlük az a felfogás, ami az alternatív metal, a nu metal vagy hasonló, ’90-es évekbeli irányzat felé mutatott volna. Ily módon visszatértek a gyökerekhez, és újrafogalmazták a metal műfaj alapjait. Ez annak is volt köszönhető, hogy az északi világ el volt szigetelve az efféle és hasonló ideológiai befolyásoktól, amiket egy meghatározó ideig elsősorban az amerikai divathullámok jelentettek.
Az izoláció kérdése több aspektusból vizsgálva is megérne egy külön esszét, sok más dolog mellett a témában…
Egy másik releváns sztori a Thyrfing zenekarral közös két turnénkhoz kapcsolódik. Ők sem black metalt játszanak már, inkább valamilyen nehezen behatárolható, de nagyon sötét északi metalt, és ezt külön szeretem bennük, hogy nem lehet őket beskatulyázni, sajátos, egyúttal értékteremtő a zenéjük. Minthogy a black metalban sok esetben a zenekarok egymáshoz egyáltalán nem hasonlítva tudták ugyanazokat az értékeket közvetíteni. A thyrfinges srácokkal felmerült, hogy milyen zenét rakjunk be a buszon, esti levezetés gyanánt, a sör és a beszélgetés mellé. Adta magát a dolog, hogy egységesen a legnagyobb klasszikusokra szavazzunk: Saxon, Mercyful Fate és társaik. De ha egy mai black metal zenekartól kérdeznénk a Mercyful Fate-ről, sok esetben csak néznének, nem tudnák, miről van szó, vagy legfeljebb King Diamond ugrana be nekik, és röhögnének rajta, hogy milyen az arcfestése és a hangja. Ennyire nincsenek képben vele, honnan jött eredetileg az a zene, aminek a mutálódott változatába ők becsatlakoztak.
Ez alapján úgy tűnik, a zsánerhez való kapcsolódás alapjaiban változott meg.
Erre is tudok mondani egy érzékletes tapasztalati példát. Érkeztek olyan megkeresések kiadóktól, hogy vállalnánk-e szereplést főzőműsorban, vagy adnánk-e politikai állásfoglalást bizonyos aktuális, felkapott kérdésekben. Én ezeket élből elutasítottam, ami sokszor nem kedvezett a zenekarnak, de nem akartam engedni annak a ma nagyon erőteljesen jelen lévő nyomásnak, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy egy adott dolog mellett le kell tenni a voksot, akkor abban partnernek kell lenni. Ilyenkor a zenekart hajlamos a másik fél ellenségnek tekinteni, ami adott esetben visszaüt a zenekarra. Ha valaki nem szólal fel az elvárt formában a politika, a klímaváltozás vagy hasonló téma kapcsán, akkor kiszorul a médiából, még akár a szűkebb szegmensekből is. Sose értettem, hogy ennek mi köze a zenéhez. Pont ezért ezeket a témákat mi sose érintjük interjúkban és más formában sem.
Így valóban elég nehéz kötődési pontot találni…
Akik hasonló felfogásúak, mint mi, velük arról szoktunk beszélgetni, hogy ez a fajta zene felelevenített bennünk valamifajta eltemetett, ősi ösztönt, mint amikor, egy vallási példával élve, egy keresztény országban azt látja az ember, hogy elkezdenek ismét pogány módon gondolkodni, visszatérve ahhoz a megközelítéshez, amelyet korábban évezredekig folytattak. Ez a zene alkalmas arra, hogy ezt a mély meggyőződést felélessze. A black metal kialakulásakor ez az őserő teljesen befolyásolhatatlanná tette az embereket, nem engedtek az olyan ideológiák hatásainak, mint az említett amerikai divatzenei vonulatok vagy a politikai beállítottságok.
Ezek szerint mégis van esély a régi értékek újbóli térnyerésére?
Azt látom magam körül, hogy aki egyedül vagy kívülállónak érzi magát, közel tudja engedni magához ezeket az erőket. Mint ahogy a black metal a megszületését követő néhány évben olyasvalamit képviselt, ami még a fő ihletforrást jelentő, főleg ugye klasszikus heavy metal zenekaroktól is alapjaiban különbözött. Ez egy életszemlélet, amit valaki vagy ösztönösen magáénak érez, és ezt zeneileg is képes közvetíteni, vagy egyáltalán nem képes megérteni. Ezért is hozott anno ez az irányzat annyi új zenei ötletet, mert nem táplálkozott közvetlenül azokból a zenékből, mint amiket az alkotói hallgattak. Ebben az értelemben nem gond, hogy egyedül maradva érezzük magunkat, mivel ez azt jelenti, hogy nem tagadtuk meg soha, amiben hittünk. Mi soha nem másoltunk zeneileg közvetlenül senkit. Mivel a zene belőlem jön, olyan, mint az ember aláírása, ami nem hasonlít máséra. Ha valaki önállóan alkot, akkor sosem lesz olyan, amit csinál, mint amit más. A külső hatások jelen vannak, ami az ihletett alkotói folyamatnak a természetes velejárója. Nincs benne az a prekoncepció, hogy mi jobban eladható, vagy mit kell mondani, hogy attól népszerűbb legyen a zene. Egy önmagában létező, csak saját magával összehasonlítható dolog.
Azt hiszem, ez az utolsó mondat egy örökérvényű igazságnak tekinthető.
Örülök, hogy így gondolod. Ezen a koncerten lehetőség van arra, hogy a Bornholmmal mindezt megmutassuk. Nem egy rövidebb fesztivál program keretében, vagy előzenekarként, szűk játékidővel, hanem oly módon, ahogy eddig még sosem, és ahogy korábban is jó lett volna. Nem vonják el a figyelmet egyes körülmények. Olyan vizuális körítést és technikai hátteret kap a produkció, annyi idő áll rendelkezésre, hogy erre oda tudunk figyelni. Az is igaz, hogy el kell telni bizonyos időnek és el kell készülnie négy, öt, hat lemeznek, hogy indokolt legyen egy ekkora műsor. Gondosan meg kellett válogatni, melyek azok a számok, amelyeket érdemes betenni a programba, és melyek azok, amelyeket ez alkalommal nem érdemes elővenni. Így tudunk egy kellőképpen sokatmondó képet kialakítani a nagy egészről a zenekart illetően.
Lesznek vendég fellépők, például ex-tagok?
Sok-sok ideje mi ketten Dáviddal alkotjuk a zenekart, az utóbbi 5 évben Charun, azaz Bucsi Laci is velünk van. A zene nagy részét a kezdetektől én írom, így ha korábban a zenekarban megfordult zenészeket hívnánk meg, az olyan visszás lenne. Elsősorban azért, mert a többségük már teljesen eltávolodott a zenéléstől vagy aki nem, az máshol tölt be valamilyen posztot. Szóval ennek így nem sok értelme és hitele lenne.
Értem. Ez az egész estés koncert a Bornholm eddigi pályája összegzésének tekinthető. Gondoltatok rá, hogy a közelgő 25 éves jubileumot hasonlóképpen megünnepeljétek egy nagyszabású bulival?
Az ilyesmit egyáltalán nem szeretjük. Talán a 15. születésnapra megjelent egy pólónk, de akkor azt mondtam, hogy soha többet. Nem gondolom azt, hogy ha hosszú ideje létezik egy zenekar, az bármilyen érdem lenne. Ez egy eléggé kétélű dolog, hiszen egyrészről furcsa belegondolni, milyen régóta aktív a zenekar, másrészről mi nem érezzük magunkat öregnek emiatt. Ezt a koncertet nem összegzésnek vagy lezárásnak tekintjük, hanem sokkal inkább egy olyan időszak kezdetének, amely jóval intenzívebb lesz, mint amilyen az eddigi volt. Ezért is igyekszünk olyan lemezt összehozni, ami be tudja indítani ezt az új lendületet, és nem visszatekintésnek fogható fel, mintha a múltból próbálnánk élni. Mi sosem gondolkodtunk ebben. Ezt erősíti meg az is, aminek nagyon örültem, hogy az emberek a legutóbbi koncertek után azzal jöttek oda, hogy mennyire jók voltak az új számok; azok keltették fel az érdeklődésüket. Fontosnak tartom, hogy a közönség a zenekar jövőjével foglalkozzon, ne a múltjával, amikor mindenki a régi számokat várja, és ha azok megvoltak, hazamennek. Onnantól kezdve szerintem egy zenekarnak nagy jövője nincsen. Mi ezt mindig elkerültük, és azok az emberek, akikkel akár ismeretlenül beszélgetésbe elegyedünk, szintén így állnak hozzá, és az újdonságokról érdeklődnek, vagy kérdezik, hogy mikor lesznek friss dalok.
Ez talán a legjobb dolog, ami igazolhat titeket.
Az a véleményem, hogy az időt a zenekarok esetében másképp mérik, mint az emberek életkorát. Lehet, hogy van egy húsz éves zenekar, de csak három lemeze készült. Ezek kortalan dolgok. Eszembe jutott például az AC/DC. Megjelent 1980-ban a Back In Black, utána mindenki temette a zenekart, merthogy kijátszották magukból, amit lehetett. Majd azután is óriási turnéik voltak, és folyamatosan jelen voltak a színtéren. A következő nagy durranás tőlük a Razor’s Edge volt 1990-ben, amikor ők már jócskán a negyvenes éveik táján jártak, viszont egy újabb generáció azzal a lemezzel ismerte meg őket, és annak köszönhették, hogy továbbra is fennmaradhatott a népszerűségük. Nem úgy tekintettek rájuk, mint az öregekre, akik majd jól megmutatják, mi volt régen. Éppen ezért én sem akarom kihangsúlyozni, hány éves a Bornholm.
Milyen további lehetőségekkel számoltok a jövőbeni koncertezés tekintetében itthon és külföldön?
Manapság is nagyon erősen mutatkozik az a jelenség, hogy akkor jut az ember turné lehetőséghez, ha van új lemez. Nagyon sűrű a zeneipar, és ebből kifolyólag adódik egy kéthetes turné, majd legközelebb akkor lehet útra kelni, ha elkészült egy újabb album. Nagyon távoli már az a korszak, amikor a zenekarok évente hoztak ki új anyagot, sőt a ’70-es, ’80-as években volt, hogy egy éven belül két lemezük is megjelent. Szóval csak akkor tudunk biztosat mondani, amikor a kezünkben van a lemez, és annak fényében megvannak a turnétervek. Függőben lévő lehetőségekből több is van, de ezek kimenetele nagyban függ attól, mikor és milyen lesz a következő album. Az sem mindegy, hogy ki adja ki azt a lemezt, mert attól függően merőben más perspektíva nyílik a koncertezésre. Az is az önálló koncertezés mellett szól egyébként, hogy nem igazán lehet bennünket más bandákkal összerakni egy turnéfelállásba, mert igazából valamennyire mindenhonnan kilógunk. Voltunk már előzenekara az Alestormnak is, és lehet sejteni, mennyire volt közös nevezőn az ő közönségük a miénkkel.
Jelenleg is a Napalm a kiadótok?
Igen, a következő lemeznél már nem ennyire egyértelmű, hogy így lesz. A Napalmmal az a helyzet, hogy én tizenöt éve dolgozom velük más minőségben, aminek nincs köze a Bornholm lemezszerződéséhez, egyszerűen így jött ki a lépés. Az utóbbi időben a Napalm is jól kinőtte magát, nagyon széles lett a katalógusuk, ugyanakkor a miénkkel rokon stílusú, szellemiségű zenét játszó bandákat nem igazán találni náluk. Emiatt a zenénknek kellene megváltoznia, hogy hosszútávon érdemes legyen itt maradnunk. Sokkal előnyösebb sokszor megjelenni egy kisebb kiadónál, mivel úgyis a booking a lényeg, hogy a koncertlehetőségek minél kedvezőbbek legyenek, a lemezmegjelenés és a terjesztés egy másik dolog. A kiadó csak az utóbbiakkal foglalkozik, a fellépések a szervező cégekre tartoznak. Nem látom, hogy az általuk manapság gondozott zenei közegben túl sokat tudnánk kezdeni magunkkal. A Satyricon még szintén itt van, ha jól tudom, de ennyi. A black metal ilyen formán mostanra háttérbe szorult a kiadóknál, bár hozzáteszem, koncertteljesítmény szempontjából régen láttam ilyen profi produkciókat, mint amik manapság színpadra kerülnek. A Cradle Of Filth legénységével például régóta nem tudok közösséget vállalni, de a színpadi produkciójuk nem tudom, mikor volt utoljára ilyen átütő erejű, mint legutóbb. Jó pár black metal koncertet láttam az elmúlt évtizedek során, de a mostani színvonal valahogy ismét nagyon magas, mondhatnám a Mayhem jubileumi turnét, vagy nagy meglepetésemre Abbath-ot az Immortal örökségével. Ennek ellenére eléggé háttérbe szorult a lemezkiadás. Szóval az ezutáni lemez ügyében felmérünk további lehetőségeket, amelyre így öt-hat album után már több alternatíva adódik, még ha nem is olyan sok. De bármi megtörténhet, a zenétől függ és attól, hogy fel akarják-e vállalni. De azért tárgyalási pozíciónk jóval kedvezőbb a kiadókkal szemben, ennyi tapasztalattal a tarsolyban. Ma már az is nehezíti a lemezszerződéshez jutást, hogy a kiadók eléggé leszabályozzák, milyen stílusokkal kívánnak foglalkozni. Régebben sokkal könnyebben jutott valaki szerződéshez egy komoly helyen pusztán amiatt, mert a zenéje egyszerűen jó volt. Most mindenképp illeszkedni kell valamilyen felkapott vonulatba…
Mit gondolsz a kisebb, az erre a fajta extrémitásra specializálódott kiadókról?
Ez azért nehéz ügy, mert az első lemeznél még teljesen mindegy, hol jön ki az anyag, a lényeg, hogy megjelenjen a kívánt formában, szép kivitelben. A későbbi albumokkal ez egyre nehezebbé válik. Az ember előre kíván lépni, viszont gyakori akadály, hogy adott kiadó nem foglalkozik egy-egy bizonyos kiadótól érkező előadók anyagával. Vannak kiadók, akik tényleg tesznek a művészeikért, mások meg csak a nevükből próbálnak megélni, érdemben nem támogatják a zenekaraikat. Sokszor előfordul, hogy egy adott kiadó lemezeit valamilyen okból nem közlik le például a nagyobb hírportálok. Ezek olyan belsős infók, amelyekkel a lemezkiadás előtt álló zenekaroknak tisztában kell lenniük, ha ésszerű eredményeket akarnak elérni. A nagykiadók esetében pedig az a bökkenő, hogy amikor zöld utat kap a lemez, azzal együtt olyan kompromisszumokat kellene kötni, amelyek nem férnek bele a céljaink elérése érdekében sem, lásd a már említett főzőműsor, kampányok és hasonlók, vagy hogy fogyaszthatóbbá tegyék a zenét.
Azért itt is vannak kivételek…
Igen, az Enslaved például sokat változott az évtizedek során, mégis hozza azt a tartalmat, amire a black metalhoz kötődő színtérnek szüksége van. Ennek köszönhetően a black metal talán kezd magára találni, így új rajongók jelennek meg a következő generációból. Ahogy beszélgetek ezekkel a srácokkal, rádöbbenek, hogy hosszú évekig nem tapasztaltam ezt a mértékű érdeklődést a zsáner iránt, mint mostanában viszont a kínálat az más dolog. Az utóbbi évtizedek távlatában már látni, hogy az ilyen kívülálló stílusok időről időre, nagyjából tíz éves periódusonként ismét visszatérnek egy megerősödött státuszban, persze valamennyire megváltozott formában, és beindítják az érdeklődés egy friss hullámát egy másik generáció részéről. Remélhetőleg a klasszikus szemlélet is felszínre kerül újra. Emlékszem, senki nem gondolta volna az első Dimmu Borgir megjelenésekor, hogy majd belőlük lesz a stílus egyik vezető zenekara; mindenkitől három pontokat kaptak. De az emberek felfogása is más, mint anno. Ma már a tinédzserek körében is előfordul, hogy 30-40 éves zenéket hallgatnak.
Ez már nálam is így volt egyébként, húsz évvel ezelőtt.
Igen, 2000 környékén. Ez azért a ’80-as, ’90-es években nem volt jellemző, mert abban az időben az akkori újításokra voltak vevők az emberek, lásd a thrash, a death vagy éppen a black metal. Ezért sincs jelentősége annak, amiről korábban már beszéltem, hogy hány éves egy banda. A mondanivalón van a hangsúly. Most megint feléledt az emberekben az igény, hogy a koncerteken valami különlegesben legyen részük. Vannak elvárásaik, amelyek ha teljesülnek, akkor a koncert után hazafelé csak arról tudnak beszélni, és ez remek dolog. Ilyesmi legutóbb emlékeim szerint a 2000-es évek elején volt jellemző.
Itt megint az új generáció tagjaira gondolsz, vagy azokra, akik húsz éve voltak fiatalok, és most újra felébredt bennük ez a fajta igény?
Valamennyire mindkét esetről szó van. Az idősebbek felé többet, mást kell nyújtani, mint mondjuk 10-20 évvel ezelőtt, hogy újra megkapják, amire vágynak, a frisset, az izgalmasat. A fiataloknak ugyanúgy nem elég egy 20-30 éves zenekar mai füllel porosnak ható produkciója, muszáj valami olyan naprakész élményt kapniuk, amit a magukénak érezhetnek. Amiatt fontos, hogy igazán jó legyen a zene, mert úgy képes utat találni az emberekhez, akik valami nekik szólóra vágynak. Hozzáteszem, sosem az ember lel rá a zenére, hanem fordítva, hiszen az emberek nem tudják megkeresni, amit még nem ismernek. A tömegeknek szánt zenék nem ilyenek, azok nem képesek annyit adni. Egy idő után az értékes zenék is egyre több embert vonzanak, akik át akarják élni azt a kivételes élményt, ami megmagyarázhatatlan hatással van rájuk, mint egyfajta mágia. Ezt nem lehet pénzzel megváltani, a zenének kell olyan magából eredő hatással bírnia, amit nem lehet előre kiszámolni vagy megjósolni, hogy miképp tud működni. Erre nincsen bevált recept, vagy sikerül egyből megérinteni az embereket, vagy ha megfeszülsz, akkor sem.
Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a legtöbb új produkcióval az a baj, hogy sok rajtuk a máz, és nagyon messze vannak a mágiától…
Azt én nem mondanám újnak, hogy eddig meglévő, össze nem illő dolgok vegyítésével próbál valaki újdonságot felmutatni. Ha a jól bevált gulyáslevesbe beleöntök egy rakat cukrot, az lehet, újszerűnek hat, de nagy eséllyel kihányom, mert nem egymáshoz illő összetevőkből kotyvasztottam. Ez a bajom a legtöbb mai „új” zenével. Alkotói szempontból az a jó, ha ugyanazzal a felfogással, azonos indíttatásból, de nem önismétlő módon, ugyanazokat a zenei motívumokat reprodukálva készülnek egymás után a dalok, a lemezek. Ha belső meggyőződéstől vezérelve jön egy olyan ötlet, amilyen azelőtt még nem volt, valami új irányból, az egy belülről érkező ’hűha’ pillanat, nem pedig külső impulzusok hatására jön. Nem arról szól, hogy vegyítsük a metalt a rappel vagy a technóval, mások által létrehozott elemekkel. Ettől nem lesz valami új, nem lesz önmaga, hanem egy eltorzult valami, ami a közönségben is csak torzulást fog okozni, és egy idő után túllépnek rajta az emberek, vagy pedig átalakul a szemléletmód. Mára például minden metalos „vicces” így vagy úgy, megy a fotókon a pofavágás, mert különböző idióta filmek ezt közvetítik példaként. Ez az elvárt, legyen jópofa és ne vegye komolyan magát. A metal nem vicces és egy bizonyos ága nem is szeretne az lenni.
Mi szükséges a zenei megújuláshoz szerinted?
Alapvetően minden zenekar úgy indul, hogy kezdetben feldolgozásokat játszik. Ez alól a régi nagyok sem jelentenek kivételt. Csakhogy ők egy idő után a maguk belső hangjára kezdtek figyelni, és olyasvalamit hoztak létre, hogy amikor meghallják a zenéjüket, azonnal lehet tudni, kik ők. De ők nem másolták a dalaikat, ahogy a black metal sem kopírozta az Iron Maident vagy a Judas Priest az eleinte rájuk ható heavy blues dolgokat. A saját zenéjük önmagukból fakadt. Akkor beszélhetünk megújulásról, amikor megvan az alkotói önazonosság, az a saját zenei gondolkodás, ami mellett hosszú távon kitart az illető. Ha ez egy belső forrásból fakad, az végtelen sok megújulási lehetőséget tud jelenteni, és ezt az alkotónak újra és újra meg kell próbálni megragadni.
Fontos lenne, hogy ez a belső indíttatás irányítsa a szerzőket, ne a pénztárcájuk és a népszerűség hajkurászása, mert így több őszinte zene születne, és többen tudnának valami különlegeset megtapasztalni ezáltal. Egy AI-jal összerakott valami ugyanúgy nem képes erre. Pontosan nem tudni elsőre mi hiányzik belőle, de szükség lenne valami pluszra, ami nélkül az egész olyan üres. Mi lehet az a plusz? Ha errébb fogom le azt a hangot, akkor üres, ha arrébb, akkor nem üres. Miért? Ezt így nem lehet megragadni, hanem valahol az emberi alkotás kifürkészhetetlenségében van a kulcs. De ehhez szükség van magára az emberre, annyi bizonyos. A lényeg elérni a katarzist a hallgatónál, hogy miután meghallgatta, már ne legyen ugyanaz az ember, mint előtte volt. Ezt az érzést sokan ismerjük mi, akiknek ez igazán számít.
Jegylink: https://tixa.hu/bornholm_barba-negra