2009.10.01.
Igazándiból nem most kezdtük, de ez az oldal tûnik véglegesnek, ezért maradnak a régi bejegyzések is, hogy nyomon követhessétek a fejlõdésünket! 😀
Hát, talán kezdjük az elején. Mármint nem a szokásos szarsággal, hogy mikor, és hol születtem, aki erre kíváncsi, nézze meg adataimat, vagy klikkeljen rám a viven!
Tehát az elején. Mikor Bence barátom, (a másik írogató, a gyengébbek kedvéért), megkeresett az ötlettel, hogy írjunk blogot, nem tudtam, hogy küldjem el a sunyiba, úgy, hogy ne sértõdjön meg!
Én, meg a blogolás? Nevetséges. Minden porcikám tiltakozott ellene. Blogoljon a gyurcsány, meg a többi senkiházi, aki csak névtelenül tesz mindent, mert csak úgy meri. Én nem ez a típus vagyok. Ez kb. egy évvel ezelõtt volt, és mivel az ember öregszik, és bölcsebb lesz, úgy döntöttem, miért ne?
Nehéz az állástalan író/költõk élete, és sok érdekes dolog történik az emberrel, ami normális esetben egy cseppet sem érdekel egyetlen kívülállót sem. De ez a 21. kiszexelt század nem egy normális eset!
De a végsõ lökést, hogy gondolataimat az olvasók felé közvetítsem, mert remélem, hogy lesznek ilyenek, a tegnap este adta meg.
Mint említettem, nehéz az állástalan élet, és szégyen ide, szégyen oda, haza kellett menjek Édesapámhoz egy kis apanázsért, mert anélkül nem adnak kenyeret a boltban. Bár van mibõl leadnom, meg kéne is, nem most akarom elkezdeni.
Szóval hazafelé a buszon beraktam a fülhallgatót a fülembe, mert én Máté Péter típusú ember vagyok: „Zene nélkül mit érek én”, tehát zene az kell. Van egy csodálatos lemezem, amit egy Kayah nevû énekes hölgy készített Goran Bregovic-csal, akit remélem, senkinek nem kell bemutatnom. Kellemes szerb muzsika ez, és bár a szerbek nem feltétlen a testvéreink, a zenéjük egész fogyasztható.
De ez nem a kritikai részleg, tehát a nem a zene minõségét szeretném kitárgyalni, hanem elmesélni, hogy mi történt velem az este. Kigördültünk a pályaudvarról, és megkezdtem utazásom 'szülõfalum' Kismoszkva, azaz térképes, és hivatalos nevén Sárisáp felé.
Kellemes, halk zene a fülbe, gondok való agyalás, de Kayah lágy éneke kicsit feledtette a problémákat. Egészen a következõ megállóig! Ott ugyanis felszállt két leány. Kb. 16-17 évesek, de a 'mai fiatal lányokról' döntse el, aki tudja, hogy hány évesek. Nekem nem mindig sikerül. Mert ha szellemi szint alapján kéne megítélnem, azt mondanám, ezek még meg sem születtek!
Tehát két lány. Az egyik egy kissebségi 'hölgy', a másik pedig egy „wigga”. (Wigga = az fehér ember, aki négernek, illetve jelen esetben egész másnak, képzeli magát!) Itt azért megjegyzem, ezt a kifejezést most nem rasszista értelemben kel venni. Csupán figyelemfelkeltõ jelleggel használnám, a közérthetõség végett.
Hozzám hasonlóan fülhallgató a fülbe, egyik fele ide, másik oda, és már szólhat is a zene. A play gomb után elindult az önjelölt megasztároskodás is, méghozzá teli torokból. De olyan hangerõvel, hogy kénytelen voltam cd-t cserélni a discmanemben. Igen, régimódi vagyok. Sõt olyannyira, hogy megvásárolom cd-t! De nem az üreset, és torrent, hanem az eredetit!
Behelyeztem Filip Gyuri barátom cd-jét, és fohászkodtam az égiekhez, hogy hangosabb legyen, mint ezek ketten! De nem volt! Esztergomtól Annavölgyig ment a 'koncert'. Eleljuniortól gyõzikén át a bizonyos sötét vonatig. De itt nem csak a vonat volt fekete. Hanem a fejek belülrõl is!
Nem azzal van bajom, ha valaki olyan zenét hallgat, amit én nem szeretek. Azért vagyunk emberek, hogy különbözzünk. Nekem az a szar, neki meg az enyém. Nem ez a gond, hanem az, hogy mi a francért kell neki hangosan vinnyogni? Ez legalább annyira kimeríti a közösség elleni izgatás fogalmát, mintha én sem csak a zuhany alatt fakadnék dalra, hanem Isten óvjon meg a lehetõségtõl is mindenkit, valami nyilvános helyen!
Na mindegy. Az 50 percnyi traumát feledtette velem mikor beértem 'szülõfalumba'. Még ha nem is a kedvenc helyem, azért csak ott nõttem fel, csak ott éltem le életem elsõ húsz évét, és nem utolsó sorban itt temették el Édesanyámat, és apai Nagyapámat is.
Rám törtek a gyermekkori emlékek, és mikor Édesapám már a megállóban várt, az végképp higgadtságot hozott az út végére. Leültünk a szomszéd kocsma padjára, és megbeszéltük az elmúlt 8 hét eseményeit, vagyis azt az idõszakot, mióta legutóbb otthon jártam.
Szeretek Vele beszélgetni. 53 éves özvegyember, rengeteg problémával, de mégis szívében maximum velem lehet egykorú. Két limonádé mellett beszélgettünk. Lett volna kedvem egy korsó sörhöz, de Õ 3 hónapja nem iszik, és nem akartam, hogy esetleg rosszul érezze magát.
Két kellemes óra, emlékekrõl, tervekrõl, problémákról. Vele mindent meg tudok beszélni. Nem csak Édesapa, hanem igazi barát is! Sajnos gyorsan elrepült az idõ, vissza a buszra, irány haza, mert Õt várja a munka másnap, és nekem is sok a dolgom.
Hazafelé ismerõs sofõr, int, hogy menjek, és igyak inkább valamit a jegy árából! Köszönöm, mindig Veled fogok utazni, mondom, mert jól esik az ilyesmi. Leülök, mint mindig leghátra, menetiránynak jobb szélsõ ülés. Fülhallgató be, indul a zene, és következõ megálló. És jön a ráadás.
Két 'csajszi' felszáll újra, csak most már négy barátnõjükkel 'megerõsítve', és nem fülhallgatóval, hanem telefon, és üvöltsön a 'zene'.
Hála a sofõrnek, 24 gyötrelmes perc alatt Dorogra érünk. De ez is rengeteg, ilyen hangi 'adottságok' mellett, mint ezeknek van.
Buszvégen leszállok, és sietve, meg ne állítson valami haver, hazasétálok, szigorúan mellékutcákon! Otthon az én kedvesem, aki egy csodaszép lány, vacsorával vár.
A wigga-koncertet és a 'zenéjüket' leszámítva kellemes napom megadta a lökést az elsõ bejegyzéshez. És mivel holnap is van nap, elõre látom, lesz még mit megosztanom Veletek, Kedves Olvasóim, ha vagytok!
Viszlát, és Schuszter Lóri után szabadon:
Találkozunk Valahol, Valamikor!