Szántai Zsolt

1982–ben, 16 éves koromban elolvastam Jack Kerouac: Úton c. regényét, először magyarul, azután angolul, és a fiatalok mérhetetlen önbizalmával, lendületből kijelentettem: én ezt jobban is le tudnám fordítani. Kicsit foglalkozni kezdtem ezzel a témával, és tíz év múlva ott tartottam, hogy főállású, szabadúszó műfordító voltam, újabb húsz évvel később meg ott, hogy megjelent a tizenegyedik Kerouac–fordításom. Ja, igen. Közben meg azóta lefordítottam, szerkesztettem és írtam néhány könyvet, összesen úgy ezret (tíz éve nem számolom, mert minek), de mindenki dolgozik valamit, nem? Zene? Életem legeslegelső koncertje egy Radics Béla buli volt. Nem tudom pontosan, melyik zenekarával lépett fel, valahol a Blaha környékén, ’72–’74 táján. Voltam vagy 6–8 éves. Az akkor éppen tinikorú nagynéném vitt el – egy fiúval találkozott, de otthon azt mondta, engem visz moziba. Én voltam az alibi. Az előtérben szívószálaztam a baromi rossz málnaszörpöt, és élveztem a helyzetet, mert az összes miniszoknyás hippi csaj megsimogatott, hogy „Jaj, de cuki kisgyerek, tisztára olyan, mint a Rémusz bácsiból a kisfiú”. (Kinek mond ez még valamit, hm?) Amikor aztán megszólalt az, hogy „pö–pö–mész”, az tényleg olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Csak álltam ott, a klubhelyiség és a büfé között, az ajtóban, mozdulni se bírtam, mert amit hallottam, az maga volt a csoda. Amit láttam… A gitáros elvette a szájától a hangszert, csurom vér volt az álla, mert a húr szétvagdosta az ajkait, a csajok meg ugrottak, törölgették neki zsepivel… Életem második koncertjére már egyedül mentem el (lógtam el hazulról, mindenfélét hazudozva), tizenkét évesen, 1978–ban. Az Evigben vagy Lángban volt a buli, a jegyszedők csak röhögtek rajtam, hogy mit keresek ott, fizetnem se kellett, mert kisgyerek vagyok. Ez egy P.Mobil koncert volt. Azóta már… nem is tudom, hány koncerten voltam, hány zenésszel haverkodtam, hány műfajt ismertem meg, hány ilyen témájú könyvet, cikket, riportot készítettem / írtam / fordítottam… Nem is számít. Sokat. Az viszont biztos, hogy az „Örökmozgó”, meg a „…megyek az út másik felén…”, meg a „pö–pö–mész” (hát persze: Jimi Hendrix és „Purple Haze”) meghatározta a zenei ízlésemet meg – talán nem is kicsit – a világnézetemet.