A svéd dallamos death metal együttes, az Arch Enemy idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. Az ünnepre tekintettel, meg már régen is jelentkeztek jelentkeztek új anyaggal, szóval megérkezett Blood Dynasty címmel a zenekar tizenkettedik stúdióalbuma, a zenekar legjobbja címre eséllyel pályázó 2022-es Deceivers folytatása. Ha ismered a bandát, esetleg vágod a diszkográfiát, tudhatod, ez azért egy jelentős esemény. A svéd keményzene kohójában olvasztott, a death metalt egy svédcsavaros dallamos-zeneiséggel megbolondító örvénylő massza, amely azóta is számos kifolyón zúdul ránk, méltán népszerű az ennek befogadására fogékony, szépszámú közönség köreiben. Bár a kezdetektől sokat és sokfelé vitték az alapokat (elég ha az In Flamesre vagy a Soilworkre gondolunk), talán a kezdőrúgókból a Dark Tranqulity meg az Arch Enemy maradt a leghűbb képviselője a hagyományos értelemben vett – és általam nagyon kedvelt – svéd melodeath stílusnak. A minőségről általában meg csak annyit, hogy maga a svéd vonal olyat ad, hogy őket máshoz nem, csak magukhoz érdemes hasonlítani.
A zenekar jelenlegi felállásában Michael Amott és Joey Concepcion a gitáros, Alissa White-Gluz az énekes-hörgőmotor (nem szívesen veszekednék vele), Sharlee D’Angelo a basszusgitáros és Daniel Erlandsson kezeli a dobokat, valamint a billentyűket. Az utolsó album óta Jeff Loomis gitáros tovább- vagy inkább visszalépett a Nevermore irányába, őt váltotta Joey Concepcion, aki az elmúlt években a Dark Tranquillityvel is játszott, de megfordult a Sanctuaryben és az Armageddonban is (az Arch Enemy egykori gitárosával, Christopher Amott-tal), szóval elvileg remekül passzol a bandához, mivel turnén már korábban kipróbálták, és bár ez az első lemeze a zenekarral, nem idegen tőle ezután ez a stílus. Aki ismeri Loomis mester bármely mesterművét bármely zenekarban vagy szólóban, főleg ha többször látta és hallotta élőben is, az tudja, a helyettesének-utódjának erősen fel van adva a lecke. Na, akkor lássuk, mit is kapunk 2025-ben, ha egy véres dinasztiára vagyunk kíváncsiak.
Első hallgatásra feltűnt, hogy Alissa hangi képességeit meg jobban megpróbálták kiaknázni. Tudom, hogy volt már erre kísérlet korábban, meg ő az előző zenekarában is énekelt, de az Arch Enemy sosem a tiszta énekről jut eszébe senkinek sem. Van itt ezúttal teljesen tiszta, meg váltott hörgős-éneklős produkció is, de van olyan, ahol már-már blackes jellegű a vokalizálás. Aztán rögtön jött a másik gondolat, hogy hogy sikerült a gitároscsere. Nos, azzal sincs baj, talán csak az elfogódottságom mondatja velem, hogy érzem a Loomis-hiányt, de nekem azért az a fifika hiányzik elsőre, de ez inkább csak szőrözés, mert tényleg igényesen szépek, változatosan és ízesek a szólók és jók a riffek is az új fiú részéről is. A hangzással sincs egy deka probléma sem, hogy is lehetne egy skandináv bandánál? Még úgy sem, hogy ezúttal Jacob Hansen helyett ezúttal már Jens Bogren felelt a produkcióért.
Továbbá sikerült ezúttal is változatos repertoárt összeállítani és ez az, ami egy kicsit homályosítja is az összképet, szerintem sikerült egy kicsit túltolni az irányt. Típusmakett kezdés, kiegyensúlyozott dallamos death metal témahalmozás a kezdő Dream Stealer, aminek a refrénje erős újragondolása, vagy inkább újrahasznosítása a csapat korábbi Judas Priest feldolgozásának, a Starbreaker (magyarul ugye sztárbékaaah) refrénjének. Bár előzetesként tolta ki a csapat, nekem nem sikerült jó barátságot kötnöm vele, egyelőre, mivel ez így elsőre uncsi…
Aztán érkezik a hangulatilag már komplexebb Illuminate the Path. Súlyos, de nem látványos alapriff, akár még az Amon Amarthnál is megállná a helyét. Dallamok, tiszta ének, aminek a szövegét tiszta erőből is üvölteni lehet, jó szóló, ez már nekem is tetszik.
Döngő léptekkel érkezik a March Of The Miscreants, bár vannak itten erős riffek és dinamika meg grandiózus morgások is, csak az igazi szenvedélyt hiányolom innen, amolyan „b oldalas” dal ez. Nem úgy az A Million Suns, ami egy fülbemászó dallamokat kiváló gitármunkával ötvöző, mennydörgő dobokkal és Alissa kiváló teljesítményével bíró igazi „metal sláger”, tuti koncertfavorit.
Értehetetlen, hogy aki egy ilyet tud, hogy írhat a Don’t Look Downban „staaaaaand-youuuuuur-grouuuuund” szintű refrént, na itt kár a kihagyott ziccerért. Hangulatos közjáték (Presage) vezeti fel a lemez címadóját, ami szerintem ikonikus dala marad a bandának. Gitárharmóniák, erős kórus, jó felépítés, füljáratmelengető szóló, méltó a névadásra.
A 80-as évek power metal himnuszaira emlékeztet a Paper Tiger, dinamikus rifforgia, kiváló gitármunka, és olyan lüktetés, ami mosolyt csal a bólogató fejekre, az egyik újabb csúcspont.
…amiből ismét a mélybe… Francia dal feldolgozása, végig francia nyelven a Vivre Libre. Gondolom, hangulati vagy zenei megoldásbővítő próbálkozásnak szánta a zenekar, de nekem az erőltetett énekkel meg az értelmezhetetlen zenei felfogással, vagy félmegoldásokkal egy nyögvenyelős, izzadtságszagú maszlagot eredményez, nem hiányozna, ha lehagyták volna.
Alig vártam ezután, hogy érkezzen egy The Pendulum-szerű gyöngyszem. Ami az előzőből kimaradt, itt aztán benne van. Fantázia volt a szerkesztésében, a felépítésében, de főként a hangszerelésében. Ringatóan lüktető a gitár, mintha maga Tolkki tolná végig, de egyértelműen a dal maga is olyan hangulatú, mintha a Stratovarius játszana durci-morci módra bepipulva. Ez a hangulat jól áll a zenekarnak, nem tipikus, de ötletes.
Himnikus fel- és levezetéssel zárja sort a Liars & Thieves, ami újabb remekül felépített dal a lemezen, olyat robog, minte egy Harley az országúton, van benne megint tiszta vokál is, öröm hallgatni, egyúttal jó hangulattal búcsúztat a hallgatástól.
Lehetne azon filozofálni, hogy mi okozza a fanyalgásom, mert vannak igazán erős dalok. Miért érzem, hogy a dalok egy része most nem dob fel, nem okoz libabőrt? Miért hiányolom a tüzet, miért feltételezem a befáradást, az ihletetek hiányát és miért mondom az összkép kapcsán, hogy ezt vagy azt imitt-Amott már hallottam? Nyilván benyomások alapján, mert jól ismerem a banda előéletét és volt már szebb-jobb a viszonyom az aktuális kiadvánnyal. Nem rossz ez sem, sőt mástól jobbat nem is tudnék elvárni, de hát ők mégis az egyik „szívemcsücske”, ugye magukhoz mérem őket. Csak remélem, hogy az ötletek atyja ezúttal nem a kereskedelmi szükségszerűség volt (és a jövőben sem az lesz) és a „hanyatlás” csak átmeneti.
Szóval ezúttal kicsit morgok, át fogok ugrani dalokat a jövőben, aztán lesz az 7-8, amit bármikor szívesen meg fogok hallgatni. Sőt, szeretni is fogom, ígérem!
(Az Arch Enemy – a European Blood Dynasty 2025 Tour keretében – 2025. október 14-én játszik a Barba Negrában az Amorphis, az Eluveitie és a Gatecreeper társaságában.)
8/10