Már a Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Jason Bonham és Derek Sherinian alkotta négyesfogat egyesülésének ötlete elég volt ahhoz, hogy hatalmas pörgeteg keletkezzen a rockzenei színtéren még azelőtt, hogy a Black Country Communion egyetlen hangjegyet is papírra vetett volna. Aztán amikor 2010-ben kiadták a saját névre keresztelt debütáló albumot, úgy tűnt, az elvárásokat magasan sikerült felülmúlni. A maga eklektikusságában a brit klasszikus rockot és az amerikai bluesba oltott soult ötvöző album igazi csemege volt a rajongóknak, mivel a banda azonnal rátalált arra az egyedi hangzásra, amelyet Huges lehengerlő éneke, Bonamassa blues alapú gitárjai, Sherinian füstös ujjú szintiszőnyege és egy nagy súllyal bíró groove jellemez. Egyértelmű volt, hogy a dalok a fenti szakértő úriemberek jóízű jam session-jének „termékei” voltak.
A folytatás szintén erős anyag volt, sőt még a zenei látókört is sikerült kissé szélesíteni, majd a három éven belüli harmadik album és az azt öt év múlva követő BCCIV szintén hiba nélkül került megalkotásra.
Ezúttal hét évet kellett várni a zenekar – még a legfanatikusabb rajongók által sem remélt –visszatérésére, az ötödik album címe pedig stílszerűen V. Ránézésre a banda a vizualitás terén új utakra tévedt, mivel az első négy lemez nagyon hasonló képi világot és ugyanazt a logót használta, de az V a hagyományos és „retro” megjelenést most egy futurisztikusabb irányvonalra cserélte, sőt a borítóról a megszokott logó is eltűnt.
Zeneileg azonban az album ugyanabban a biztonságos talajban gyökerezik, mint az előzőek, vagyis ez is egy bluesos, klasszikrock gyűjtemény, amelyet a 70-es évek légköre ihlettet tetőtől talpig. Kiemelhető a nyitó Enlighten, amelyben gyakorlatilag egy egyszerű örvénylő groove visz magával a fülbemászó refrén által, Bonamassa virtuóz gitárszólójával fűszerezve.
Gyöngyszem az első kislemez, a Stay Free a maga funky túladagolásával, amelyet Sherinian fülbemászó orgonái és az a ritmusszekció röptet a hallójáratokba. A Red Sun az album egyik csúcspontja, egy ízig-vérig Black Country Communion dal egy bazi nagy Led Zeppelin riffel, ízléses refrénnel, amely aztán el is viszi egy érzelmesebb irányba a dal hangulatát. A dalban a gitárszóló talán az album csúcspontja, amely kifinomultságával és kreativitásával egyszerűen elkápráztatja nem csak a zenehallgatót, hanem a hangszeres teljesítményt fürkésző szakembereket is.
A zenekar „ötödik tagja” Kevin Shirley csúcsproducer, az az ember, aki először összehozta ezt a bandát, és aki az összes lemezük készítését felügyelte és aki természetesen ismét minőséget produkált. Hangzásban az album hű marad ahhoz az alapokhoz, amelyeknek létrehozásában az etalon a hetvenes évek ihlette rockhangzása volt még úgy is, hogy ezúttal egy kissé modernebb lett az eredmény.
Négy ilyen kaliberű „jó munkásemberrel” elképzelhetetlen, hogy a dalok gyengék lennének, ugyanakkor talán kreatív szempontból a banda magasabb szintet nyújtott a korábbi kiadványokon. A teljesítmény persze pont olyan zseniális, mint amilyenre a BCC-től számítani lehetett, ami nem kis teljesítmény, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ez a banda egyik tagjának sem a legfőbb prioritása.
Hét esztendő után és a jelentős változást sejttető grafikával az albumtól valami gyökeresen mást várhattunk volna, de az V esetében a változás csak inkább a hangzásban történt meg, ezek az öreg vadászok ezúttal is inkább ragaszkodtak a megszokott fegyvereikhez. A BCC már csak ilyen fog maradni, pályafutásuk során a tagok fejlődtek és kísérleteztek eleget, ezúttal a zenekar origójától nem is akartak eltávolodni, így az V a BCC „tipikus” lemeze lett, kevésbé kísérletező, mint mondjuk az elődje. Erős lemez ez még akkor is, hogy nem ez a csúcsteljesítmény tőlük. Más ezért odaadná a bal karját, feltétel nélkül.
9/10