A blues alapú rockzenét sokan és sokáig értelemszerűen a Egyesült Államokhoz kötötték-azonban már a ’90-es években megjelent a „sivatagi blues” kifejezés a hazai zenei szaksajtóban. Ennek első felkent messiása Rachid Taha volt, akit az itthoni közönség elsősorban az akkori Magyar Narancs zenei rovatából ismerhetett meg, ahol előszeretettel foglalkoztak világzenei stílusokkal. A 2000-es években már a Tinariwen vette át ezt a titulust, akiknek az itthoni koncertszínpadokon bérelt helye volt jó pár évig. Summa summarum, a Közel-Keletről érkező orientista elemekkel vegyített rockzenei itthon ismert, és a műfaj egyik viszonylag új üdvöskéje, a The Wanton Bishops pedig január 22.-én a Dürer Kertbe látogat a Live Nation jóvoltából. Bővebb információ ITT. Kedvcsinálóként érdemes röviden áttekinteni a banda bio-és diszkográfiáját.
2011 környékén sok dolog történt: a rockzenei szcénában épp dübörgött a blues -és garage rock revival, Szíriában pedig kitört az Arab Tavasz, ami polgárháborús helyzetet eredményezett, és a környékbeli országok politikai életére is hatást gyakorolt. Valószínűtlen, de megtörtént, hogy épp ekkor a libanoni Bejrútban két fiatal, Nader Mansour és Eddie Ghossein úgy gondolták, hogy egy kőkemény delta blues bandát alapítanak. Helyi bárokban kezdtek zenélni, és elkészítették első stúdiófelvételeiket is.
Meglepő módon, zenéjükben a korai években – sőt, egészen a legutóbbi 2023-ban megjelent Under The Sun című lemezig – szinte egyáltalán nem jelent meg az orientalista muzsika, színtiszta blues/rock-ot prezentáltak. A majdnem velük egyidőben induló KALEO vagy az akkoriban csúcsra járatott The Black Keys mellé bármikor bátran odatehető a The Wanton Bishops zenéje: első hallásra ez a banda nagyon nem bejrúti, de lehetett volna bostoni, vagy brüsszeli. A srácok egy sokkal kisebb robbanásrádiuszban, de autentikusan szólaltatták meg a koszos, amerikai gyökerű mocsári bluesban gyökeredző rock and rollt. A 2015-ös Sleep with the Lights On című lemezt egész bátran ismerjék meg azok, akik kedvelik a stílust, de nem ismerik a zenekart: himnikus és naturalisztikus hangzású blues dalok, amelyek bármelyik füstös bárban, vagy fekete-fehérben fényképezett maszkulin pia-parfüm-farmer reklámban megállják a helyüket.
2016-ban az egyik alapító tag, Eddie elhagyta a köteléket, így a banda gyakorlatilag Nader egyszemélyes projektjévé vált…ekkor a hangzás kicsit meg is változott, a 2017-ben megjelent kislemez, az I Heard It Through The Grapevine például már kifejezetten az indusztriális és pszichedelikus irányba ment el…azonban kiderült, hogy ez csak egyfajta kitérő volt.
2023-ban jött három kislemez (Beirut, Don’t You Touch The Radio, Do What You’re Told), ami azt irányozta előre, hogy a produkció marad az általa jól ismert és korábban prezentált stílusnál.
Az ugyanebben megjelenő sorlemez, az Under The Sun azonban tartogat meglepetéseket: a három nyitó dal után érkezik a Ya Habibi, ami már a címével is utal arra, hogy itt bizony nem csak a „hanyatló nyugat” zenei öröksége, hanem az őshaza hangjai is be lesznek építve a dalba. Ez már sokkal inkább világzene, és a bevezetőben említtet Rachid Taha és Tinariwen útját követi: Kelet és Nyugat találkozása, a zene összekötő ereje kultúrák és ideológiák közt-egyetlen dalban. A God’s Own Remedy is egy sivatagi bermer imájára emlékeztet a nyitányban- aztán persze megérkezik egy spirituális és repetatív blues téma a dalba-de ez a fajta ima hangulat végig megmarad a nótában.
A We Are One bármelyik iraki-vagy afganisztáni háborús filmnek lehetne a főcímdala: fojtott feszültség és kirobbanó energia egyszerre, klasszikus ezeregyéjszaka dallamok, amibe néhol beszűrődik egy kis szájharmonika.
A Goona Be Fine már egy éles váltás, az eleje egy hamisítatlan koktélozós nóta a Fun Lovin Criminals stílusában, csak a hamisítatlan amerikai hangulatba egyszerre furán és zseniálisan hatnak az arab nyelvű betétek. Erős a gyanúm, hogy a korai bejrúti bárzenés időszakot idézi meg ezzel a dallal az előadó.
A Run Run című dalnál már a hamisítatlan vadházasság jön szembe az emberrel: egy igazi sivatagi muzikális motívum, amire egy John Lee Hookert idéző blues énekdallam telepedik rá. AZ egésznek pedig van egy olyan modern hangszerelése, hogy ha azt mondanák, hogy ez Asian Dub Foundation, akkor sem lepődnék meg.
A lemezt zárásához közeledve Fallen Angel és Jericho Johnny Casht is megidézi- ezzel pedig végtelenné teszi az utat.
A mohamedánok körében ismert misztikusok a szufik azok, akik az ellentétel feloldhatatlanságáról, az út végtelenségéről, és az Istennel való aszketikus párbeszédekről híresek.
A The Wanton Bishops ennek a zenei analógiája: keletről indult nyugatra tartott, de valahol a sivatagi homokviharban elakadt, és olyasmit talált, amit dalban szeretne elmondani: mi pedig a Dürer Kert színpada előtt állva majd csak reméljük, hogy megértjük a misztériumot.