Közkeletű gondolat, hogy kis ország vagyunk, és emiatt a szellemi gazdagságunk felhasználásával tudunk érvényesülni a nagyvilágban. Ezeknek az inmateriális javaknak a körébe tartozik a zene – azon belül a könnyűzene – is. Aktuálisan is vannak olyan hazai produkciók, amelyek külhonban is érdeklődésre tartanak számot, de korábban is volt úgynevezett zenei exportja az országnak. Az egész jelenséget azonban érdemes történelmi kontextusban vizsgálni, egyrészt zenetörténeti szempontból, másrészt, mert az évtizedeken átívelő adatsorok közt érdekes összefüggésekre lehet bukkanni, amelynek részletesebb megismerése fontos lehet a zeneipar szereplői számára.
Pre-hisztórikus időszak
A „sötét középkorban” élő kobzosok és vándorzenészek természetszerűen bejárták az országot és a világot, és a külföldiek is sokszor vetődtek erre. Így zenei export-és inport már akkor is létezett, bár értelemszerűen nem beszélhettünk még akkoriban zeneiparról a szó mai értelmében.
Ezt az időszakot értelemszerűen nem vizsgáljuk ebben az írásban behatóan -ezt a privilégiumot meghagyjuk inkább a szakavatott zenetörténelem Indiana Jonesainak. Arra viszont érdemes röviden kitérni, a már akkoriban „kiderült” -a mai napig tartó vélekedés – hogy a zenész egy fura „állatfaj” és sajátos életstílust képvisel az átlag emberhez képest. Ennek az unikális „munkakörnek” és felemás társadalmi státusznak vannak pro és kontra oldalai, de létezik egy korszakokon átívelő konstans eleme: a félreértett társadalmi státusz.
Maga Kodály Zoltán is többször megállapította, – sőt elpanaszolta -hogy a magyar (köz)műveltségben a zene nem kapta meg az őt megillető helyet. A „nem baj, ha zenélsz, csak legyen valami rendes munkád is” mentalitás mai napig áthatja a társadalmat. Ez pedig sokszor oda vezet, hogy -akár zeneiskolai tanulmányokat folytató – diákok pályaelhagyók lesznek, mielőtt professzionális zenei pályára lépnének, vagy két világ közt rekednek, és a zene egy polgári állás mellett végzett hobbi lesz, az igazi profi karrier idő-és pénzügy hiányában sosem indul el. Több hazai, ígéretes formáció azért nem jutott el a nagyobb hazai színpadokra, vagy akár a nemzetközi vizekre, mert a tagoknak választani kellett a hétköznapi élet és a muzsikus életpálya között -de erre később még visszatérünk. Most, visszaugorva a tárgyhoz, vizsgáljuk meg, hogyan alakult a modern kori könnyűzenei hazai export (és import) és hogyan jutottunk el napjainkig.
A Millennium, és a trianoni vészkorszak
A 19. század végi, dualizmus kori fejlődésnek köszönhetően Budapest zenei életének minősége Közép-Európa más kulturálisan jelentős városainak szintjére emelkedett. Ez a felpezsdült zenei élet méltó keretet biztosított két olyan géniusz munkásságához, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán.
A Deák Ferenc nevével fémjelzett kiegyezés és a II. világháború közti hét évtizedben a magyar előadó művészet nemzetközi szinten is (el)ismertté vált. A hazai és külföldi zenészek jövés-menése – a hazaiak külföldi sikerei, a később külföldre települtek kiemelkedő szerepe más országok zenei életében elkezdték „rátenni a térképre” az országot. A külföldi énekesek, karmesterek, szólisták rendszeres budapesti fellépései elősegítették az újkori előadói kultúra folyamatos jelenlétét, mely hagyományos európai értékeket közvetített, de nyitott volt a világ sokszínűségére és a modern zenei áramlatokra is.
Az 1884-ben megnyitott Operaház fogadta a világ jelentős énekeseit, a magyar énekesek pedig (pl. Takács Mihály, Ney Dávid, Basilides Mária, Német Mária, Pataky Kálmán) szívesen hallott vendégei a külföldi hangversenytermeknek, operaházaknak. Hegedűművészeink (pl. Auer Lipót, Hubay Jenő, Telmányi Emil, később Zathureczky Ede, Szigeti József), zongoraművészeink (Zichy Géza, Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Böszörményi Nagy Béla, Földes Andor), kamarazenei együtteseink (pl. Waldbauer-Kerpely és a Léner vonósnégyes) intenzív és világszínvonalú koncertélet lehetőségét biztosították. Nem tagadható, hogy nagy zenei tudást közvetítettek azok a zeneszerzők is, akik stílusukban inkább az előző korszak folytatói, mintsem a korszerű európai zeneszerzés képviselői (pl. Dohnányi Ernő és Siklós Albert). Egy nívós szakmai szintet képviselt az osztrák hagyományokból kinőtt, külföldön népszerű magyar operett is, amelyet elsősorban Lehár Ferenc, Kálmán Imre neve fémjelzett.
Ha ezekhez a hatásokhoz és történésekhez hozzáadjuk a német hangszeres kultúrán nevelkedett nagyzenekarokat, a két világháború között Lichtenberg Emil-féle oratóriumi kórust, a Zeneakadémia, Nemzeti Zenede pedagógiai munkáját, az irodalmi értékű koncertkritikát és publicisztikát – érdekesség, hogy ebben Csáth Géza publicisztikái voltak irányadóak -, az európai hagyományokat magáévá tévő, mégis önálló irányt kereső zenetudományt (Kodály Zoltán és kortársai, tanítványai: Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Lajtha László és mások működése), akkor elmondhatjuk, hogy a 18. századi templomi karnagyok, a reformkori zenészei, mint Erkel és Liszt, a 19. század végi zenetanárok munkája a huszadik század első felére beért.
Budapest mögött elmaradva (és Trianon következtében jó néhány zenei és kulturális értelemben fejlett várost elveszítve) lassanként a vidék zenei élete is organikusabbá válik, a földrajzi – társadalmi hatalmas szakadék is elkezd eltűnni.
Mégis, amikor Kodály az 1920-as években felmérte a magyar zenei élet állapotát, elismerte a német kultúrán nevelt profi zenészek érdemeit, de kifogásolta, hogy zenekultúránk felülről építkezik: van jó operaházunk, de nincsenek jó énektanárok az iskolákban; létezik pezsgő budapesti koncertélet, de elhanyagolt a vidék; van jó előadó művészet, de túl szűk annak értő hallgatósága.
Kodályt, mint a zeneszerzőt, a magas művészetbe deklarált sikerek érhették volna, de egy idő után a zenei közélet betegségeinek orvoslása kezdi érdekelni, munkájának fókuszát egyre inkább erre helyezte.
Bartók Béla szintén hasonló következtetésekre jutott. Gyűjtőmunkái, módszertanai pedig mai napig meghatározzák a zeneoktatást. A nácizmus elől menekülve azonban ez az munka félbemaradt, 1940-től Bartók élete utolsó éveiben New Yorkban élt. Így, kissé fanyar humorral megállapíthatjuk, hogy maga Bartók is egy magyar zenei export lett, önhibáján kívül. De nem ő volt az egyedüli: számos zenész, zeneipari szereplő bírt magyar felmenőkkel, és bár a kor politikai viszonyai nem kedveztek itthon, de máshol azért felragyogott a szerencsecsillag: például a Bihari-testvérek alapították meg 1945-ben a feketék zenéire specializálódott Modern Records kiadót, majd 1952-ben a Meteor Records-t, amelyek kulcsszerepet játszottak a rock and roll és a rhythm&blues térhódításában – a négy testvér mindkét szülője magyar zsidó volt, akik elég fiatalon vándoroltak ki az USA-ba, a gyerekek már ott születtek. Egyikük, Allen, a 60-as évek végén egyszerre menedzselte a Beatles-t és a Rolling Stones-t, ezzel a korszak egyik legbefolyásosabb moguljává vált, de ő volt a szakma egyik leghírhedtebbje is…
Nagyjából ez az az időszak – a századfordulótól kezdve- amikor a modern zene, tánc, és „klubkultúra” megjelenik itthon. Itt már fontos tényező, hogy az intézményi keretektől elszakadva felfedezhető Magyarországon, hogy különböző orfeumokban, kávéházakban és és egyéb alternatív helyszíneken elkezdett kibontakozni az afroamerikai gyökerű ragtime-kultúra.
Számos magyar katona- és cigányzenekar vett fel a repertoárjába – valamint később hanglemezre – amerikai eredetű, ragtime típusú dalokat, amelyek ezáltal széles társadalmi körhöz tudtak eljutni: a vurstliba járó alsóbb osztályoktól egészen a presztízsrendezvényekre járó elitig.
Ennek központja értelemszerűen Budapest, de a magyar vidéki nagyvárosokban is egyre gyakoribb lett ez a jelenség, mint szubkulturális egzotikum. Az első világháború előtt már ezeken a vidéki településeken is elkezdték tanítani a modern táncokat, köztük a bostont és a tangót. A tangó szemtelensége egyfajta tabudöngetés is volt akkoriban, hiszen a korszak megszokott körtáncaihoz képest sokkal több erotikus töltettel bírt. Ezt fokozta a háború vége után gyorsan terjedő, szintén afroamerikai eredetű jazz-zene és -tánc, amely váratlan konkurenciát teremtett a helyi muzsikusoknak mindenhol, ahol megjelent. A cigányzenész helyzetét a társadalom egy része felkarolta, bennük látták a magyar zene letéteményeseit, köszönhetően az előző században kialakított nemzeti romantikus toposznak. Ebből következően a cigányzene védelme és az irredentizmus ideológiája összeforrott az 1920-as években.Országos szinten számos korlátozást vezettek be a jazzband jelenség képviselői ellen. Ezek kezdeményezői legtöbbször maguk a cigányzenészek voltak – ez azért érdekes, mert a mai napig érezhető a hazai közönség zártsága az új zenei trendek beengedése kapcsán, ugyanakkor a mulatós stílus kitörölhetetlen, és napjainkig egyre erősödik a hazai szórakoztatóipar piacán.
Később – némi fáziskéséssel – a modern zene és tánc a mindennapok részévé vált, ugyanakkor a tánc- és jazzőrületnek a gazdasági világválsággal vége szakadt a világban.
Az 1920-as évek gazdasági növekedése megtorpant, széles tömegek számára a háború óta először ismét nagy gondot okozott a mindennapi megélhetés, így a szórakozás is. Emellett az évtized végére „megszelídült” a közvélemény ítélete a modern zenéről és táncról. A cigányzenészek már nem tiltakoztak olyan hevesen az új irányzat ellen, maguk is elkezdtek jazzt játszani – ebből a mozgalomból a közelmúltig bezárólag tudunk olyan neveket sorolni, akik mind hazai, mind nemzetközi szinten érvényesülni tudtak: Babos Gyula, Balázs Elemér, Pege Aladár, hogy csak a legismertebbeket említsük.
Fontos előkép a két világháború közti időszaknak egyik meghatározó figurája, Orlay Jenő jazzdobos, aki pályafutása során Európát és a Távol-Keletet is bejárta ütőhangszeresként és zenekarvezetőként. Később karmesterként és zenepedagógusként is dolgozott, de még a kommunista időszakban is, a ’60-as években a neves Budakincse nevű szórakozóhely állandó fellépője volt. 1973-ban halt meg Münchenben, élete utolsó felében a német szórakoztatóipar-és zeneoktatásban való részvétel töltötte ki napjait. E mellett több ismert dal (társ)szerzője is, többek közt a Karády Katalin előadásában ismert A haja szőke volt és az Ezt a nagy szerelmet tőled kaptam én. Ő, és a vele együtt muzsikáló kortársak voltak a XX. századi Magyarország első igazi zenei export termékei.
A kommunizmus és a 3T kultúrpolitika időszaka
A második világháborút követően Magyarország a szovjet érdekszférába került. Az ennek nyomán kiépülő diktatúra erős kihatással volt a kultúra minden szegmensére, így a zenére is. Elindult a cenzúra, és a Tiltott, Tűrt, Támogatott kategóriák felosztás bevezetése. A könnyűzene művelőit -és a földalattin szubkultúrák működését az állambiztonsági szolgálatok fokozott figyelemmel figyelték. A Rákosi -éra szoros kézzel fogta a gyeplőt. Ez később , a Kádár korszakban enyhült, főleg 1968 után -de a rendszerváltás pillanatáig fennmaradt a kontroll.A „3T” rendszer jelentősen befolyásolta a magyar zenei élet alakulását. A támogatott műfajok és előadók előnyöket élveztek, míg a tűrt és tiltott kategóriákba soroltak gyakran cenzúrával, fellépési tilalmakkal és egyéb korlátokkal szembesültek. Ez a rendszer nemcsak a művészek alkotói szabadságát korlátozta, hanem a közönség zenei ízlését is formálta, mivel a hivatalosan csak az a zene kerülhetett ki a nyilvánosság elé, amit a sanzonbizottság előzetesen engedélyezett. Ez a fajta kontroll egy erősen kétpólusú rendszert eredményezett: volt rá példa a CPg esetében, hogy kiskorúakat börtönöztek be a mondanivalójuk miatt, ugyanakkor a rendszer kereste és ápolta a kapcsolatot a kompromisszumra kész zenészekkel.
A politikai véleményeket is megfogalmazó művészek tehát szó szerint undergroundok voltak, nem volt lehetőségük lemezkiadásra, hivatalos koncertezésre, vagy hazai-és pláne külföldi turnékon való részvételre sem.
Ugyanebben az időszakban viszont a támogatott zenekarok kategóriájába tartozó bandák (pl. Generál, Omega, Olimpia, stb.) az Erdős Péter irányítása alatt álló hazai könnyűzenei ernyőszervezetek révén páratlan sikereket értek el a KGST piac országain belül. A hazai zenemogul ugyanis a fejébe vette, hogy zenei nagyhatalommá teszi Magyarországot.
Pataky Attila, az EDDA frontembere így emlékszik vissza a Szovjetunióba tett látogatásukról:
„Mi voltunk ugyanis az első ilyen típusú rockzenekar, amelyet a Szovjetunióba beengedtek. Elképesztő volt. Az első sorban tényleg a párttitkár és a veteránok ültek, érmekkel, kitüntetésekkel. Voltak köztük süketek is. És ahogy a Ceaușescu-időben láttátok sokszor, kurva nagy csend. Vége volt a bulinak, de én azért már akkor sem voltam könnyen elveszejthető fiatalember, úgyhogy a technikusok hatalmas konténereibe svéd pornóújságokat tettünk, plusz voltak nálunk super 8-as pornófilmek is. Beletettem egy zacsiba két újságot, egy filmet, meg egy Edda-lemezt, és odaadtam a párttitkárnak. Örültek, elmentek, minden. Mi bevodkáztunk, majd frankón elájultunk. Hajnal négy felé jön Misenka… Gondoltam magamban, most visznek el minket. – Mi van, hova visznek? – kérdeztem tőle. Kinéztem, volt vagy –32 fok. Azt mondja, a párttitkár hívat minket. Végünk van – gondoltam, és akkor azért volt bennem is majré. Bemegyünk az irodájába, és ott kiderült, hogy a zacsi hatott! Atyiluska, nagyon jó volt a koncert! Nagyon kultúra volt, annyira, hogy holnap is lesz egy! Sőt, Atyiluska, ebből a zacskóból, ebből van-e még? Hogyne lenne! Akkor holnap két koncert lesz!”
Az egész keleti blokkban puhuló kommunista diktatúra, és az elnyomásban szükségszerűen életben maradást segítő „sufnituning” és „sógorkomaság” az élet szinte minden területén megjelent – miért pont a korabeli zeneipar jelentett volna kivételt ez alól?
A rendszerváltástól napjainkig
Ez a kiegyezésekkel és titkokkal terhelt, ámde sikeres külföldi zenei exportcsatornákat kiépítő hazai zeneipar lépett át aztán a kapitalizmus világába a rendszerváltás pillanatában -és mint ahogy sok gyár bezárt, ahogyan iparágak tűntek el, ahogyan családok váltak munkanélkülivé a szabadság szelének hatására, úgy omlott össze a hazai zenekarok KGST piaci jelenléte is egyik pillanatról a másikra.
A hazai kereskedelmi rádió-és televízió megjelenése, a zenecsatornák megjelenése, a multi-kiadók hazai piacon való hatalomátvétele alapvetően szabta át az addig ismert szabályrendszert – sokan pedig nem tudtak, vagy nem akartak ehhez igazodni…
A ’90-es évek közepére ez egy meglehetősen érdekes szituációt szült: az új generáció már a nyugati, angol nyelvű trendeket követte, a vezérfonal pedig a Music Television volt: a korábbi szocialista érában szocializálódott zeneipari mogulok viszont kicsit lemaradtak.
Ennek folyományaképp egy olyan törésvonal keletkezett, ami sokáig fennállt a hazai zenei szcénában: míg a korabeli média java része a korábbi évek-és évtizedek slágereit játszotta biztonsági játék gyanánt, addig az új generáció az MTV, a másolt kazetták, és a virágzásnak induló klubkultúra Bermuda-háromszögében keresték -és találták meg – a zenei identitásukat.
A ’90-es évek közepétől, az ezredfordulóig bezárólag számos magyar banda real-time vette le az éppen aktuális nemzetközi trendeket: a FreshFabrik például a Linkin Parkkal közös válogatáslemezen szerepelhetett Ausztráliában, a Rémember ígéretes klubturnét tudhatott le Angliában, a Subscribe a holland és belga metál közönség egyik kedvence volt – és akkor még nem is beszéltünk az elektronikus zenei szcéna képviselőiről, például Yonderboiról, aki szintén egy nagyívű nemzetközi karrier alapjait rakta le a pályafutása elején…aztán, ezek a bandák szépen lassan a hazai támogatások hiányában szépen elsorvadtak, és nem lett senkiből international pop-vagy rocksztár.
Ez a fajta kettősség napjainkig érezhető:még mindig vannak olyan rádióadók, amelyek az idősebb generáció igényeit kiszolgálva az betonbiztos klasszikusokat rotálja, miközben már rég teltházas nagykoncerteket adnak azok az előadók, akik pusztán az internet viralitását felhasználva futottak be, a média korábbi, hagyományos csatornáit nem is használták.
Összefoglalva: stílusfüggetlenül mindig voltak, vannak és lesznek olyan magyar zenészek, akiknek a tevékenysége határon túl is értelmezhető vagy keresett.
Például kortárs magyar jazz- és könnyűzenészek közül napjainkig bezárólag vannak sikeres muzsikusaink, elég Borlai Gergő, Tornyai Gergő, vagy Harcsa Veronika munkásságára gondolnunk – a teljesség igénye nélkül.
De természetesen más műfajokban: főleg az elektronikus és a periférikusabb fémzenei műfajokban is találunk külföldön „kalandozó” magyarokat.
Igazán jelentős és egyértelmű sztárt viszont nem sikerült kitermelnünk: ebben pedig akarva akaratlanul szerepe és felelőssége van a hazai média-és kiadói háttérnek és a támogatási rendszernek.
Amennyiben sikeres magyar zenei exprortra vágyunk, alapjaiban kell átgondolnunk az ezzel kapcsolatos stratégiánkat a jövőben, össz-szakmai szinten.