A rockzene egy igazságtalan műfaj tud lenni. Sokszor a reflektorfény a leghangosabbakra, a legagresszívabbakra vagy éppen a legdivatosabbakra vetül, miközben igazi gyöngyszemek maradnak a méltatlanul alulértékelt kategóriában. A kanadai Harem Scarem kétségkívül ebbe a csoportba tartozik. Bár rajongótáboruk hűséges és elkötelezett, az igazi, széleskörű áttörés valahogy elkerülte őket, talán csak Japánban és hazájukban, Kanadában sikerült maradandót alkotniuk eladások tekintetében. Pedig a recept náluk adott volt: fogós dallamok, energikus hard rock alapok, tökéletes vokális teljesítmények és egy zseniális gitáros, Pete Lesperance, aki riffjeivel és szólóival bármelyik nagyágyút megszégyeníthetné. A zenekar neve sokak számára talán nem cseng olyan ismerősen, mint a Queen, a Van Halen, a Toto az Extreme vagy akár Beatles, pedig zenei örökségükben felfedezhető mindezen ikonikus banda hatása, kiegészülve a dallamos rockzene legnemesebb hagyományaival. Aki valaha is hallotta a Harem Scarem nevét, az nagy valószínűséggel a Mood Swings című 1993-as mesterművükre asszociál, amelyet sokan a műfaj egyik legjobb lemezének tartanak. Azonban a zenekar diszkográfiája ennél sokkal gazdagabb és izgalmasabb, tele olyan albumokkal, amelyek méltatlanul maradtak a radar alatt. Ha eddig elkerülted a Harem Scarem világát, a Chasing Euphoria egy tökéletes alkalom lehet arra, hogy felfedezd ezt a kanadai zenekart, amely bőven tartogat még meglepetéseket a dallamos rock szerelmeseinek.
Ezen az új korongon is felfedezhető egy-két „alapjáratosabb” nóta, de fontos hangsúlyozni, hogy ez a megjegyzés kizárólag a Harem Scarem mércéjével értelmezhető. Ami náluk egy erős közepesnek számít, az másoknál magas színvonalat képviselne, csupán nem érné el a zenekar által megszokott, szédítő magasságokat. Ezek a pillanatok inkább a lemez ritmusának és dinamikájának változatosságát szolgálják, hol egy középtempós lüktetést, hol egy érzelmesebb, balladisztikus hangulatot teremtve. Ami viszont végig töretlen marad, az a magával ragadó vokális teljesítmény. Harry Hess hangja számomra továbbra is a dallamos rock / AOR csúcskategóriájába tartozik. Érzéssel teli előadásmódja, tiszta és erőteljes hangja minden egyes dalt képes felemelni, érzelmi mélységet és hitelességet kölcsönözve a szövegeknek. Hess nem csupán énekel, hanem történeteket mesél a hangjával. Természetesen továbbra sem mehetek el szó nélkül Pete Lesperance kimagasló gitármunkája mellett sem. A gitáros ismét bebizonyítja, hogy nem csupán virtuóz technikával rendelkezik, hanem zseniális érzékkel a dallamokhoz és a harmóniákhoz. Riffjei egyszerre fogósak és elegánsak, szólói pedig igazi zenei csemegék számomra. Lesperance nem öncélú virtuózkodásba menekül, hanem a dalok szerves részeként építi fel gitárszólóit, amelyek így nem csupán technikai bravúrok, hanem érzelmi csúcspontok is egyben. Bár a Chasing Euphoria tartalmaz néhány kevésbé intenzív momentumot, összességében mégis egy kimagasló alkotásnak tartom a melodikus rock palettáján. És ami talán a legfontosabb, a lemezből árad a pozitív, reményteli hangulat, melyre a mai, sokszor borús világban oly’ nagy szükség van. A Harem Scarem zenéje számomra egyfajta menekülést kínál a hétköznapok szürkeségéből egy olyan világba, ahol a dallamok felemelnek és a harmóniák megnyugtatnak. Dalokat teljesen szándékosan nem emeltem ki, mert egyrészt alapvetően egységes a színvonal, másrészt újdonság és igazán elemezni való nem igen van, de ez egy fikarcnyit sem von le az album értékeiből. Ahogy már többször írtam kritikákban, nem kell mindig újra feltalálni a kereket. Jó dalok kellenek és ennyi az egész, itt pedig döntő többségben több, mint jók azok a dalok.
Végső soron pedig nem tudok nem egyetérteni azzal, hogy a Harem Scarem ezen a lemezén is gyakorlatilag köröket ver a legtöbb, hasonló stílusban alkotó, gyakran túlértékelt „nápolyi kiadó” bandájára. A Chasing Euphoria számomra egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a kanadai zenekar továbbra is a műfaj élvonalába tartozik, és még mindig képes olyan minőségi zenét letenni az asztalra, amely méltó az örökségéhez. Aki szereti a dallamos, igényes rockzenét, az szerintem semmiképpen se hagyja ki ezt az albumot.
10/8,5
