Az At Night I Fly zenekarban az idén 50. születésnapját egy kiváló koncert esttel megünnepelt Bátky Zoltán „BZ” énekes (Stonehenge, Wendigo, Wall Of Sleep, After Crying) és Horváth András Ádám gitáros (Dreyelands, After Crying) egyesítette erőit 2012-ben. Még abban az esztendőben megjelent a September Kills EP, majd egészen 2019-ig kellett várnunk a bemutatkozó LP-re, amely tematikus album a Mirror Maze címet kapta. Azóta a csapat a külső viszontagságok mellett belső válságot is át kellett vészeljen, ám a veterán proggerek kitartó munkájának gyümölcse, a collision/fusion/division című kettes nagylemez a napokban végre napvilágot lát.
Milyen fontos állomások, események előzték meg, illetőleg vezettek a lemez megszületéséhez?
Horváth András Ádám: A Mirror Maze 2019 decemberi megjelenését követően a covidnak „köszönhetően” gyakorlatilag másfél évet kellett várni, hogy színpadon is bemutathassuk a lemezt. Nem volt könnyű időszak. Az első buli a Barba Negrában lett volna a Riverside előzenekaraként, de a március 15-i koncertet a néhány nappal korábban bekövetkezett lockdown miatt törölték, és utána 2020 augusztusáig várnunk kellett az első fellépésre.
Elég kemény volt ez nekünk, mert addigra gyakorlatilag a feledés homályába veszett az anyag. Ráadásul 2020 áprilisában dobosunk, Nagygyörgy Gábor úgy döntött, hogy szögre akasztja a verőket, és így tőlünk is kilépett. Ahogy kicsit kinyílt a világ, rámentünk a doboskeresésre, és végül Erdei Attila barátunk szállt be hozzánk, a következő évben az összes bulit vele nyomtuk le – többek között a közönség nélküli A38-as „karanténkoncertet” is. Aztán valahogy őt is elérte az a vibe, ami korábban Gabit, és 2022 elején ő is letette a dobverőket. Kicsit kezdtük azt gondolni, hogy meg vagyunk átkozva (vagy áldva :D) valamiféle dobos-vésszel, mert azért úgy elfogyasztani két dobost, hogy utána egyik sem akar már dobolni, az kicsit kijózanító.:D De továbbra is barátsággal gondolunk mindkettőjükre, és hálásak vagyunk nekik a velünk töltött évekért.
2022 nyarán végül megtaláltuk jelenlegi dobosunkat, Vaczó Gábort (Divided, City of Moon), akivel ráfordulhattunk a következő lemezre. Év végén BZ-vel elkezdtük összeszedni az anyagokat az új albumhoz, aminek első előfutára a Distress című dal live-session verziója volt, majd közvetlenül annak 2023 februári megjelenése után nekiestünk a lemeznek, ami végül nyárra készült el. Ezek után hosszas kiadókeresésben voltunk. Szerettük volna külföldön is megfuttatni az anyagot. Ehhez kaptunk is konkrét ajánlóleveleket, közvetlen kontaktokat, de végül senki nem érdeklődött az anyag iránt, úgyhogy maradtunk a határokon belül, és a kiadónk ismét az előző lemezünket gondozó H-Music lett. Szóval volt sok üres idő és vergődés a két lemez között, de abban egy percig sem rendültünk meg, hogy folytatni akarjuk az At Night I Fly-t.
Ezúttal nem kifejezetten konceptalbumról van szó, hanem valahogy úgy fogalmaztatok, egy adott téma köré szervezett antológiáról. Mit jelent ez pontosan, tartalmi és formai szempontból?
Bátky Zoltán „BZ”: Voltaképpen már a Mirror Maze is egy olyan koncepció köré épült, hogy egy bizonyos témakört járunk körül és sokféle szemszögből, állapotból villantunk fel ezzel kapcsolatos pillanatokat, gondolatokat. Most is ez volt az irányadó, az új album ezúttal a kapcsolatok mélyebb titkaival, rejtett furcsaságaival foglalkozik. A dalok egy része természetesen saját tapasztalat, de a többit is olyan, környezetünkben látott-hallott történetek ihlették, amelyeket érdemesnek találtunk a megzenésítésre. Bár első körben talán úgy tűnhet, hogy csak a negatív és szomorú példákkal foglalkoztunk, azért van itt reménykeltő és a szépre koncentráló darab is, mert valahogy azt vettük észre magunkon, hogy hiába a szigorú-szomorú-vészterhes metál-szövegkörnyezet áll jól nekünk, azért nem tudunk úgy meglenni, hogy legalább villanások erejéig ne térjünk ki arra, hogy a dolgok néha jófelé is változhatnak.
Szóval van itt dal a házasságon belüli elnyomásról és erőszakról (Chains), a vallás nevében tönkretett és alávetett partnerről (Sacrificial Lamb) vagy a monotonitásba belefásult, intimitást elvesztő, csak a munkának és megfelelésnek élő házastársakról (Slave), viszont a másik oldalon ott a kapcsolat vége utáni reménnyel foglalkozó From The Ashes, vagy a Different Skies, ami arról mesél, hogy egy válás szolgálhatja akár a két fél újraéledését, magára találását is, és a folyamat végén megmarad a szeretet.
Formai szempontból pedig a zene nagyon jól leköveti ezt a tartalmi sokszínűséget, eleve a dalok alaphangulata is változik a harapós, modern, szaggatott metáltól az epikus progon át akár az egyszálgitáros, vonósokkal megtámogatott finomságokig, de még a dalokon belül is nagyon éles váltásokkal, hangulati hegyvölgyekkel lehet találkozni. A Chains kislemez megjelenésekor fogalmaztunk például úgy, hogy „ha az első másfél perc után azt hiszed, már ismered az egész dalt, hát nagyon tévedsz”.
Tudvalevő, hogy ti, ketten vagytok a fő szerzők a bandában. Hogyan oszlottak meg köztetek ezúttal a zenei, szöveges, koncepcionális feladatok? Mit tettek ehhez hozzá a többiek?
HAÁ: Igen, ez továbbra is így van. Zeneileg az a metódus, hogy mindketten hozunk ötleteket, amit átküldünk egymásnak, vagy közösen meghallgatunk, kiválogatjuk a legerősebb ötleteket, aztán faragjuk őket, amíg jó nem lesz. BZ elsőre három dalnyi verzét, refrént és több riffet is hozott, amik általában ilyen másfél percnél megálltak, de roppant erősek voltak. Én meg ilyenkor általában kérek egy kis időt, magamra zárom a stúdióm ajtaját, és szerkezetkész dalokat igyekszem csinálni belőlük. Ez most is így volt például a második és a harmadik kislemezünk esetében (From the Ashes, Chains), hogy BZ alapötletét kidolgozva készültek el a 7-8 perces kész dalok. Ezeket persze még közösen finomítjuk utána, de az alapvetés nagyjából ez. Aztán volt olyan, hogy BZ egy majdnem teljesen kész dalt hozott (Distress), aminek én főleg az instrumentális részeit dolgoztam ki, de én is előálltam gyakorlatilag kész darabokkal, mint az Osiris part 1-2, Different Skies, The Sky Above, Mitosis, The Sacrificial Lamb. Aztán persze ezekhez BZ hozzárakta a saját ötleteit, itt-ott énektémákat cserélünk és így tovább. Továbbá volt, amikor én hoztam félkész dalt és BZ fejezte be, miután én elakadtam egy ponton (Slave). Szóval elég jó az összhang köztünk, és gyorsan meg szoktuk fejteni a dolgokat, ha látunk potenciált egy dalban.
BZ: Kifejezetten szerettem azokat a szeánszokat, amikor a lemezírás közben két-három napra beköltöztünk Andris stúdiójába, és szinte hangjegyekig cincáltuk a dalokat, hogy újra összerakjuk őket. Azt szeretem a közös munkában, hogy végig a dal vezet minket, az egót teljesen elengedtük. Volt, hogy Andris hozta a tökéletes énektémát, én pedig gitárszólót írtam, ami miatt aztán kaptam is az ívet, hiszen kábé eljátszhatatlanra sikerült, de Andris vérrel és verítékkel kigyakorolta, szóval egy szent :). Azt pedig ne felejtsük el, hogy sokat tettek hozzá az összképhez a többiek is, akik szépen belevitték saját stílusukat, egyedi megoldásaikat a végeredménybe.
Számos hatás fedezhető fel a dalokban, nagyjából ötven évet átfogóan, ám korántsem direkt beemelések, mindinkább ráutalások, a saját nyelvezetetekbe való átültetés képében. Kik, mik azok a hatások, inspirációk, amelyek kiemelten fontos szerepet játszottak egy-egy ötlet, dal megszületésében, és néhány példán keresztül szívesen beszélnétek róluk?
HAÁ: Személy szerint rengetegféle zenét hallgatok, játszom különböző stílusú projektekben, és kifejezett célom volt ennél a lemeznél, hogy ezeket az inspirációkat valahogy elrejtsük a dalokban, de mindezt úgy, hogy ne egy hallgathatatlanul eklektikus ötlethalom legyen csak egymás után dobálva, hanem a tételek egyfajta ívet írjanak le – úgy dalon belül, mint a lemezt egyben hallgatva is. Van itt minden a Mastodontól 70-es évekbeli disco-funky hatásokon keresztül az akusztikus, vonós dolgokig, de akad klasszikus prog is. Az például kifejezett tervem volt, hogy egy ilyen Yes-hatású vokális betét kerüljön valahová, amit végül a Chains nyert meg.
BZ: Már a Stonehenge idején megfogalmazódott bennem, hogy a progresszivitás számomra nem cél, hanem eszköz. Tehát az öncélú villantások helyett azon van a hangsúly, hogy a dal minél jobban el tudja mondani az üzenetét, és minél erősebb hatást tudjon gyakorolni a hallgatóra. Nálam kölyökkorom óta a 70-es évek elejének Queen hatásai az alapvetőek, akik úgy voltak progresszívek, hogy közben valami igazán nagyívűt és misztikusat hoztak létre. Azóta is azok a zenék fognak meg leginkább, ahol nincs határ stílusok, műfajok, zenei eszközök terén, hanem az összkép a cél.
Volt olyan, hogy valami meglepetésszerűen vagy véletlenszerűen vált ihletforrássá?
HAÁ: Igazából az egész koncepció kicsit véletlenszerűen alakult ki. Személy szerint a saját életemben történt olyan fordulat, ami akarva-akaratlanul adta magát, hogy végül beleíródjon a dalokba. Aztán amikor számunkra is nyilvánvalóvá vált, hogy ebbe az irányba mennek a dalok témái, onnantól már tudatosan építettük tovább a koncepciót.
BZ: Én már átléptem a bűvös ötvenet, és Andris se kölyök, szóval volt tapasztalat bőven. Bár igazából ezt már korábbi munkákon is megfigyeltük, néha Andris mondta, hogy „BZ, te megírtad a gondolataimat”, máskor pedig ő hozott úgy egy témát, hogy arra gondolt, ami velem történt hasonló helyzetben. Szóval, ahogy az első néhány dal ebbe a tematikus irányba mutatott, hamar kialakult, hogy az előző lemez mintájára antológia-szerűen szóljon a többi is hasonlóról. És bár a szövegeket alapvetően én írtam, végig minden szót, de akár mögöttes gondolatot is megosztottam, átrágtuk, pontosítottuk, hogy igazán átérezhetőek legyenek.
A Slave a szó legjobb értelmében az egyik legkompaktabb dal az albumon (bár így is ötperces), valamint a karcosabb fajtából való, és mindemellett óriási kedvencem. Az ezt követő Mitosis már nem harap ennyire, aztán jön egy akusztikus tétel, a Different Skies. Ez a három dal tudatosan ebben a sorrendben és ebben a hangvételben készült el, vagy idővel lettek ekképp összekomponálva?
HAÁ: Ezek egymástól tök függetlenül készültek. De van az úgy, hogy egyszerűen összeállnak a puzzle darabjai a fejedben, hogy van egy ilyen vagy egy olyan téma, és elkezded eleinte nem tudatosan összepakolni őket egymás mögé, majd hirtelen észreveszed, hogy kezd összeállni a kép. Ha lehetek kicsit ezo, én nem hiszek a véletlenekben, és valami tudatalatti erő biztos, hogy alakítja ezeket valamilyen vezérfonal mentén, mert eddig minden lemez, aminek a producere voltam, egyszer csak, „észrevétlenül” összeállt egy koherens egésszé. Egy idő után van ebben egyfajta tudatosság és „szakma” is, de mindig van egy pont, amikor jön egy felismerés, hogy „jé, ez így tulajdonképpen kész is van”.:D Az, hogy a lemez a végéhez közeledve fokozatosan lenyugszik, például egy teljesen tudatos döntésünk volt.
BZ: Old-school zenehallgató vagyok, hiszek az albumok erejében és abban, hogy bár az egyes daloknak önmagukban is helyt kell állniuk, mégis nagyon fontos, hogy egy lemeznek egészben is legyen egy ívük. Egyszerűen mást és máshogy mond el egy nyugodt dal egy irtózatos megőrülés után, vagy akár két hosszabb dal közé ékelve egy rövidebb átvezető.
A Distress című dal tavaly már megjelent önállóan egy live-session felvétel formájában. A lemezre lényegében változatlan formában került fel, mint az utolsó darab. Eleve tudtátok, hogy ez lesz a helye, vagy ez menet közben alakult ki így?
HAÁ: Anno azon filóztunk, hogy vagy az első vagy az utolsó dal legyen. Aztán elkészült a From The Ashes, és azt szántuk előre, végül egyszer csak kipattant a fejemből az Osiris zenéje, ami annyira egyértelműen lemezkezdő hangulat volt, hogy végül az került az elejére.
BZ: A Distress eleve valahogy egy lezáró dal a felépítése miatt is, de az is közrejátszott, hogy ezt már egy éve ismerhetik az érdeklődők, tehát legyenek elöl az újabbak. Ez a két szervezőerő aztán szépen ki is egészítette egymást, és így lett a dal az album levezetője.
Úgy gondolom, a Distress egy olyan kiváló album, mint amilyen a C/F/D, keretein is túlmutatni képes, egyedülálló szerzemény. Meséljetek kérlek a születéséről, és hogy ti miképp látjátok ennek a tételnek a jelentőségét.
HAÁ: Mint említettem, ezt a dalt majdnem készen hozta BZ, úgyhogy itt át is adnám a szót.
BZ: A Distress, akármilyen hosszú, hömpölygős és magasztos is, szinte egy ültő helyemben készült el annak idején. Épp egy elég durva magánéleti és pszichiátriai válság közepén voltam, és valahogy rám szakadtak az addigi életem hibái, rossz döntései, az érzés, hogy mennyi mindenki életét tettem tönkre. És leírtam egy rövid mondatot, amit aztán elkezdtem Morze-kódban kopogtatni az asztalon… majd felvettem egy basszusgitárt és eljátszottam azon. Azonnal éreztem, hogy ez valami különleges dolog lesz – írtak már dalt szövegre, gitárriffre, zongoraharmóniára vagy dobütemre, de Morze-kódra talán nem túl sokan, szóval zeneileg ez adta az ihletet. Emellett direkt olyan végeredményt szerettem volna, ami ugyan hosszú és kifejtős, de nincs „túljátszva”, úgy prog-dal, hogy közben a legnagyobb része összesen két akkordra épül. Megvoltak még a szólók és egyéb instrumentális részek is, amit aztán Andrissal együtt úgy tudtunk kiegészíteni, hogy ezt a jó értelemben vett monotonitást a legfontosabb részeken emelje ki néhány hangulati extra, amolyan zenei pofon. A többiek pedig pont azt az érzelmi pluszt hozták, amitől 100 százalékos lett az eredmény, ezúton is köszönöm, hogy így jöhetett létre.
Tudom, hogy az ember nem szívesen rangsorolja a „gyermekeit”, de kérlek, ha lehet, ezúttal tegyetek kivételt. Melyik számotokra a legfontosabb dalszöveg, és mely dal vagy dalrészlet jelenti nektek a legnagyobb örömöt, sikerélményt zeneileg?
HAÁ: Zeneileg én az egész lemezre úgy tekintek, mint az eddigi legkomplexebb albumomra, amin valaha dolgoztam (pedig volt már eklektikus anyagom korábban is), de személyes highlightom talán az említett klasszikus-progos vokális betét és az azt követő instrumentális részek a Chainsben, valamint a legszemélyesebb hangvételű számomra a Different Skies / The Sky Above páros. Előbbinél kifejezett itinert adtam BZ-nek, hogy tudja, nekem miről szól a dal és a szöveg, és amit hozott elsőre, az máris 100 százalékban adta azt, amit szerettem volna. Nade nem hiába, nem múlik el az a sok közösen töltött év nyomtalanul.:)
BZ: Nálam is nagyon nehéz a rangsorolás, pontosan ugyanezért, annyira komplex és sokszínű a lemez, hogy az aktuális érzéseimtől függően hol ez, hol az okoz katarzist. Nálam a Distress értelemszerűen érzelmi csúcs már régóta, főleg azért, mert egy nagyon komoly szembenézés önmagammal, egy olyan számvetés, amit zeneileg is sikerült teljesen szinkronba hozni azzal, amit mondani szerettem volna. De közben a Chains vagy a Slave kiválóan hozza a harántterpeszes zúzda iránti igényeimet, és a lemezt indító, filmzenés darabtól is simán tudok libabőrözni.
A borító letisztultnak mondható, mégis nehezen megfogható. Mit érdemes tudni róla, miért épp ezeket a – bámulatosan eltalált – színeket kapta, és hogyan kapcsolódik az antológiához?
HAÁ: A borítón sejtek láthatók, amik épp osztódnak. Az én olvasatom szerint egy kapcsolatban találkozol valakivel (collision), majd szinte eggyé olvadtok (fusion), majd pedig, ha elválásra (division) kerül a sor, akkor az osztódó sejtekhez hasonlóan, tovább visztek valamit egymásból, ami aztán örökre veletek marad. A sejtosztódós ötlet amúgy BZ-é, a borító színeit pedig a véletlen hozta, hosszas internetes böngészést követően. Nekem egyetlen szempontom volt ezzel kapcsolatban, hogy nem szerettem volna ilyen hagyományos metal borítót, mert a lemez sem hagyományos értelemeben vett metal, sőt még csak nem is kifejezetten prog metal. Szóval szerettem volna, ha valami meglepő látványvilága van.
BZ: A fronttal kapcsolatban egyébként kifejezetten sok (jó értelemben vett) vitánk szokott lenni, mert bár én sem sárkányos-kardos-csöcsös Manowar-festményekben gondolkodom, de Andris sokszor valami ultraegyszerűt képzel el, én meg rommá bonyolítanám, hogy minden mondanivaló átjöjjön. Aztán az ötletek és gondolatok egymásra dobálása közben előjött ez a kép, és nagyon gyorsan mögé tudtuk tenni a lemez címét, a dalok témáját. Ráadásul pont úgy egyszerű, ahogy akár sokféle dolog is belelátható, valamint szerintem első ránézésre is olyan „ikonszerű”, tehát azonnal megismerhető és a többitől megkülönböztethető forma. Még a zenekari logót sem tettük rá a frontra, ahogy a cím is félig áttetszően jelenik meg, annyira erősnek találtuk ezt a mintát.
BZ, a közönség számára is látható, hogy egy ideje igazán boldog vagy. Mit adott hozzá ez a lemez ehhez az állapothoz, és viszont: mi jelenik meg belőle a dalokban?
BZ: „Mert mi a boldogság mostanában?” Akarom mondani, persze, egy csomó dolog nyomaszt folyamatosan saját múltbeli poggyászaimtól az élet sokféle aspektusáig, de az tény, hogy magánéleti szinten sok-sok évtizednyi ámokfutás után nagyon biztos helyre értem néhány éve. Ehhez kellett egy szerencsés találkozás, ahogy az is, hogy közben én is szembe tudjak nézni a saját rossz dolgaimmal, konkrét pszichiátriai problémákkal és jellemhibákkal egyaránt. Talán az látszódhat kifelé, hogy még így „vén” fejjel is van kiút a káoszból, történhetnek csodák. Érdekes módon ezen a lemezen pont nagyon kevés van ebből a boldogságból, de azt szeretem, hogy épp az életem régebbi szakaszaiból, vagy mások tapasztalataiból származó sötétségeket, mélységeket most úgy tudok megírni, hogy közben nem szakadok bele lelkileg. Mondhatni, külső szemlélőként, krónikásként tudok olyan témákkal foglalkozni, amelyek egy része korábban húsbavágóan érintett. Az pedig külön boldogság, hogy ez a lemez egyáltalán létrejöhetett – a világ most nem arra mutat, hogy az ilyen jellegű, stílusú, komplexitású anyagok bármilyen szinten életképesek lennének, de az, hogy megcsináltuk és magunk felé már büszkék lehetünk rá, függetlenül attól, hogy ki mit mond majd, nekem abszolút megérte.
András, BZ-hez hasonlóan te is sok mindenről beszéltél magaddal kapcsolatban korábbi interjúkban, szintén nemcsak zenei/zenészi perspektívából. A te életedben milyen szerepet tölt be ez az album?
HAÁ: Mindenképp az egyik legszemélyesebb lemezem, de közben nagyon fontos mérföldkő a zenekar életében is, mert számomra egy óriási dolog, hogy a korábban említett viszontagságok ellenére bebizonyítottuk saját magunknak is, hogy képesek vagyunk letenni egy lemezt, ami ráadásul szerintem zeneileg mindannyiunk legérettebb anyaga. Szóval az erős személyes töltet mellett a zenekarunk összetartását és egységét is jelenti számomra.
Októberben lemezbemutató koncertet adtok az A38 Hajón. Mire számíthatunk aznap, és mik a távlati terveitek koncertezés terén?
BZ: Magunk részéről mindenképp szeretnénk jó pár új dalt élőben is megmutatni, persze a legfontosabb korábbiak mellett. Ezzel persze ismét szép feladatot adtunk magunknak, hiszen a koncertes próbák alatt gyorsan kiderült, hogy amit lemezen irtózatosan kipolíroztunk és maximálisan kitaláltunk, azt bizony csak komoly gatyafelkötések árán lehet élőben is megszólaltatni. Viszont vagyunk annyira maximalisták, hogy nem adjuk lejjebb, szóval gyúrjuk az anyagot, és a maga sokféleségében szeretnénk előadni. Ehhez a BZ50 koncerten is látott-hallott vokálduót is segítségül hívtuk, hiszen a lemez gazdag vokáljai így érvényesülnek leginkább színpadon: bár a csapatból Andris és Zsolti is kiveszi a részét az éneklésből, ismét velünk lesz Pejtsik Panka és Garda Zsuzsa, akikkel együtt hozhatjuk az albumon is található szintet.
Az este másik fellépője egyébként szintén nem apróholmit hoz: a Majesty nevű magyar Dream Theater tribute zenekar azt vállalta, hogy egy az egyben eljátssza a vezető progbanda Scenes from a Memory albumát, egyrészt ünnepelve a DT 40. jubileumát, a Scenes megjelenésének 25. évfordulóját, és rákészülve a csapat év végi, budapesti koncertjére.
Mik az aktualitások a további formációitok háza táján?
BZ: Ez azért jó kérdés, mert az elmúlt időszak nagyon-nagyon az ANIF-ról és a lemezről szólt. Persze ma már mindenkinek vannak más projektjei is, ez valahogy az új underground szükségesség, néha furcsállva olvasom is, hogy 30-40 éve mennyire felháborodott egy zenekartag, amikor egy másik tag egyéb projektben is részt vett. De azt hiszem, ez egészen odáig nem probléma ma már, amíg ezek a külön utak nem befolyásolják negatívan a zenekar törekvéseit. Sőt, így mindenki oda viszi a saját ötleteit, ahová valók; én sem akarok például csontra vett doomot beleerőltetni az ANIF zenéjébe.:)
Ha már doom: a Wall Of Sleep épp az új dalok felvételén ügyködik, és bár nevünkhöz híven nem vagyunk épp rugólábúak, ha valamit odacsapunk, az nagyot csattan. Az új lemez ráadásul minden eddiginél színesebbnek ígérkezik, szóval alig várom a stúdiózást. Emellett már jó ideje a megjelenés kapujában van egy friss After Crying album is, ami az eddigi legkülönlegesebb, legprovokatívabb AC felvétel, ami valaha született, amivel legalább annyi ősrajongót veszítünk majd, mint ahányan rátalálnak a zenekarra. E két csapat mellett persze vannak időnként egyéb projektek is, Szöggel játszunk néha Unplugged Pressure koncerteket, tehát akusztikus Queen átiratokat duó felállásban, valamint írom a dalokat mások számára, hogy néha szemmel látható jogdíj is érkezzen azért…:)
HAÁ: Egyrészt a BZ által említett After Crying lemez megjelenését nagyon várom, mert az a lemez gitárosként hatalmas kihívásokat állított elém, úgyhogy reméljük mielőbb megjelenhet, és élőben is játszani fogjuk. Ezen felül a fent említett vokalistánkkal, Pejtsik Pannával két anyagunk is készül. Az egyik egy verslemez, amire kb. teljesen random született versmegzenésítéseink kerülnek majd, illetve Panna első szólólemezén szintén dolgozunk; korábbi dalainak is én voltam a producere. Ezen felül idén is lesz Havasi turné, ahol gitározom és tour manageri feladatokat egyaránt ellátok, továbbá Boda Bernadett számára készül egy lemez, valamint vele szintúgy várhatóak koncertek. Meg ahogy szoktam, itt-ott felbukkanok session gitárosként. Ez mind nem metal, de fő a változatosság.:)
Köszönöm az interjút, további sok sikert kívánok a zenekarnak!
HAÁ: Köszi a lehetőséget!
BZ: Szintén köszi, találkozzunk a lemezbemutatón, meg ahová még sikerül eljutnunk! Reméljük, a lemez különféle formátumai (a CD mellett splatter és fekete vinyl, valamint az ultra-limitált kazetta) is megtelepednek a lejátszóban, és talán a digitális formátumok is sokat pörögnek majd. Ha nem is ebből fogunk yachtot venni, az már siker számunkra, ha célközönségtől jó visszajelzések érkeznek. Számomra még mindig az olyan reakciók számítanak leginkább, ami bizony előfordult jó párszor az elmúlt években: egy koncert után odajön a közönségből valaki, a nyakamba borul és könnyes szemmel közli, milyen sokat jelent neki a zenénk. Szóval, ezt igyekszünk fenntartani…