A Witherfall 2013-ban alakult a kaliforniai LA-ben, ám korántsem mondható el róluk, hogy zenéjüket a lenyugvó nap fényétől csillogó óceán habjai ihlették: súlyos, sötét, komplex, egyben dallamos metalban utaznak, olyan, elévülhetetlen munkássággal bíró legendák nyomán, mint a Nevermore vagy a Symphony-X. A zenekar négy alappillére a kezdetektől Joseph Michael énekes – aki a magasságos Warrell Dane (RIP) helyét foglalta el a Sanctuary élén, de a gótikus hatásokkal operáló Midnight Reignből szintén ismerős lehet –, Jake Dreyer gitáros – ő Jon Schaffer jobbkezének számított az Iced Earth-ben az ominózus incidensig –, Anthony Crawford bőgővirtuóz és Adam Sagan dobos volt, aki a zenekar 2017-es első albumának megjelenése előtt, tragikus hirtelenséggel elhunyt.
A gyász feldolgozása sok időbe telt, de a banda folytatta a munkát, és 2018-ban megjelentette második lemezét, amelyet nem más dobolt fel, mint hazánk egyik legfelkapottabb, mindenféle stílusban otthonosan mozgó ütőse, Borlai Gergő. Számomra a mai napig ez a csapat legjobb anyaga – a rajta szereplő Vintage című dal pedig minden bizonnyal „A Witherfall-himnusz” marad mindörökre –, amelyhez képest a hármas Curse Of Autumn homogénebbnek, relatíve fakóbbnak hatott, ugyanakkor a dalszerzés terén ismét sikerült továbblépni rajta.
Fentiek a nyomasztó, Sounds Of The Forgotten címet viselő, friss lemezre szintúgy érvényesek. A kettesnél természetesen nem, de elődjénél erősebbnek érzem ezt az 55 perces, tíz tételes dalgyűjteményt, emellett szerteágazóbbnak, szélsőségesebbnek, következésképp nehezebben emészthetőnek is. Mindemellett fordulatosabbnak, kiszámíthatatlanabbnak szintúgy titulálható a produkció, amelyhez a komponálási furfang mellett a kiemelkedő, nem egyszer meglepetést okozó egyéni teljesítmények ugyanúgy hozzájárulnak. Ezen a ponton felmerülhet az öncélúság vagy a túlzás gyanúja, helyenként nem is teljesen alaptalanul, azonban a végeredmény egészét tekintve inkább bravúros, izgalmas jelzőkkel illethető.
A harapósabb fajtából való albumnyitó darab, a They Will Let You Down remekül reprezentálja a fentebb taglaltakat: a kőkemény power/thrash csépelésre és riffelésre építő nótát egy szellősebb, kiugróan dallamos refrén lazítja fel, a középrésze pedig kiszámíthatatlan fordulatokat hoz, szép, finom egyéni villantásokkal. Atipikus módon, rögtön ezután érkezik egy roppant ízléses power ballada (ilyesmi inkább később szokott következni), a Where Do I Begin?, benne a Metallicától, a Savatage-től, az Iced Earth-től és a hasonlóan kiváló dallamérzékenységű kiválóságoktól tanultakkal, a középrész pedig itt is hozza az agytornász mutatványokat, Dream Theater-es, fúziós témázgatások képében, végül jön az elegáns, emelkedett lezárás.
Az anno első fecske Insidious sok tekintetben a They Will Let You Down nagytestvérének számít, ugyanis számos ponton annak ráerősített változata, agresszív, kalapálós darab, tele King Diamond-i, Ralf Scheepers-i hangszálgyilkolással, és a megelőző A Lonely Path című átkötésre felelő közbenső dalszakasszal, amelybe nem kevés Opeth-es borzongás szorult. A színvonal és a szövevényesség nem csökken a későbbiekben sem. Ami engem kissé zavar, az a megszaporodott suttogós témák Michaeltől, ugyanakkor az énekes nem kevés kimagasló pillanatot hoz a továbbiakban is, ahogy társai sem fáradnak el. A Ceremonial Fire énekben különösen erős, továbbá egy Manowar-riff kevés helyen működik ilyen jól; a címadó kiváló dallamvezetésű, lineárisan építkező, kellemesen lírikus darab; a When It All Falls Away az Iced Earth legszebb melankolikus mesterfogásait idézi; az Opulent egy rövid, de nagyon ötletes, hangulatos tétel latin hangulattal és egy horrorisztikus borulással a végén; a What Have You Done? a maga tíz perc feletti hosszával pedig az előző album …And They All Blew Away eposzának párja, és nemcsak terjedelemben, de a telitalálat ötletek egymáshoz kapcsolásában szintúgy vetekszik vele.
A háromfős keménymag és a nemrég csatlakozott, dicséretes zenei témákkal előrukkolt Gerry Hirshfeld billentyűs játékát sokáig a német születésű dobos mágus, Marco Minnemann támogatta, ő ütötte fel a teljes lemezt, ám egy ideje már nem tart a csapattal (a székét Chris Tsaganeas vette át). Az album frontot ezúttal már nem a legendás Necrolord készítette (At The Gates, Bathory, Dissection, In Mourning, stb.), hanem Blake Armstrong (főképp kései In Flames), ám jelen borító a korábbiakhoz hasonlóan részletgazdag, és ugyanúgy egy bánatos nő a központi alakja, akit fák és baljós atmoszféra vesz körül, a monokróm szín pedig ezúttal a bíbor.
A Witherfall tagjai számára továbbra is a művészi kifejezőerő fejlesztése és ennek alárendelve a zenekari valamint egyéni erőforrások teljes kiaknázása az elsődleges célja, amivel együtt jár, hogy a zenekari brand növekedése csakis még fokozottabb erőfeszítések árán lehetséges, ha egyáltalán… Mindenesetre, a magamfajta fanatikusok így járnak a lehető legjobban.
10/9