Este, zimankó, sötétedik már négykor, streamre fel, és keresünk. Mit adnak a interneten? Bőség zavara, és a mennyiség nem feltétlen javítja a minőséget, de legalább elmegy a filmre szánt idő a film keresésével. Na jó, ma nem, baráti ajánlásra irány Észak-kelet, kuzinjaink saját gyártású Netflix mozija, melyet ajánlottak többen is, gondoltam mi bajom lehet, régen néztem már olyan alkotást, amit nem a reklámok toltak elém, vagy nem vártam, mert folytatás volt.
A film címe a Szeretet gyógyító ereje. Cím alapján nem választottam volna, mert elég Dél-Amerikai szappanopera érzést kelt, de kicsire nem adunk, szóval hajrá. Történet első 10 percében, tehát főcímig megismerjük a főhősünket, Rafal Wilczur professzort, akiről két dolog derül ki rögtön a film elején, imádja a családját, és szakmája egyik, ha nem legkiválóbb szaktekintélye, jelesül is: idegsebész. Egyik nap a szeme láttára egy lovaskocsi elgázol egy szegény gyereket, akit ő dacára annak, hogy elit klinikán dolgozik, megment a saját költségén. A sikerült műtét közben forradalmi beavatkozást is elvégez, ünnepelt megmentő lesz, majd hazaérve azt tapasztalja, hogy az egyébként mellette boldogtalan neje sehol sincs, és gyermeküket is elvitte magával. Többit nézzétek meg.
Ami a valódi értéke a filmnek, hogy annyira klasszikus történetmesélés és karakterfejlődés, emberi oldal van benne, hogy azt idézi fel, amikor a zúzmarás ablakra rajzoltunk naív és nyíltszívű gyermekként, és este lélegzetvisszafojtva vártuk a mesét, amit a kályhából már olyan jól ismert fafüst illata tett autentikussá. Ismerős? Kétlem… Már nekem is csak egy-két romantikus nagyszülőknél „leparkolós” alkalom jutott ebből. Nem akarom feltenni a „Régen minden jobb volt” lemezt, mert bár az esetek nagy részében igaz, azért még közhely. Ebben az esetben már csak azért is volna álszent, mert a film nem eredeti alkotás, egy azonos című, 1982-es Jerzy Hoffman film újrája. Az eredetivel nem találkoztam, de a feldolgozás egy ízig-vérig emberi történet, ami után jóérzésű emberi szem aligha marad szárazon.
A mese lineárisan halad előre, és bár romantikus dráma a műfaji besorolás, klisé, önismétlés és manír mentes. Olyan élmény filmtechnikailag, mint egy marhalábszár pörkölt, ami OLYAN, amilyennek lennie kell, nem több, nem kevesebb. Azért épp a pörköltet hozom példának, mert egyszerűnek tűnő, de legalább is kommersz ételről van szó. Egy gourmet helyen alig jut bárki eszébe ilyet rendelni, de amikor valamiért hozzájut, akkor egyszerre felkavaró, letaglózó, megnyugtató és megható érzések kerítik hatalmába, mert ismeri ezt az érzést.
Ilyen a szeretet is. Rengeteget beszélünk róla, és megannyi módon megtanultuk tettetni, de az érzékeltetés közben valahol elvesztettük az érzést. Jóllehet a világ millió módon kondicionál az önfeláldozó szeretetre a mindent elsöprő nagy szerelem égisze alatt, de nagyon kevés történet, akár könyv, akár film mesél a szeretet valódi cselekvéséről, mert a nagy beteljesülés, a kínkeserves ketten a világ ellen” után létrejön a románc, de ha kicsit is praktikusan vagy legalább érett érzelmi intellektussal végig gondoljuk valójában nincs létjogosultsága. Nem illenek össze, nincs jövőjük, de ez kit érdekel, stáblista. És mikor vattacukros mázzal leöntött bódult tudattal felocsúdunk életünk filmjéből, már gyereket is nevelünk valakivel, akivel épp elég lett volna a stáblistáig eljutni?
Ismerős? Érzésem szerint sokkal jobban, mint a kályhás nosztalgia. Szó sincs arról, hogy a 4. X kiölte belőlem a romantikát, és gépiessé tett volna. Ellenkezőleg. Csendesebben, de mélyebben tett képessé arra, hogy örömöt éljek meg. Ez egy pár évvel ez előttig elképzelhetetlen állapot számomra. Imádom azt ami pereg, lángol, villog, hangos, rempeszt, zuhan, pattan. Mai napig izzad a tenyerem egy Végjáték típusú nagy mozgókép eposz láttán. De az az öröm, és amit ez a mozi ad nagyon más. Itt a szívem hagy ki egyes pillanatoknál, nem mert épp 200 decibel és egy strób effekt kerget az epilepszia szélére, csak mert egy dialógusban elhangzik egy mondat, amire a másik ember hol boldogságtól csillogó, hol reményvesztett szemmel felel, és minden lélegzet annyira emberi, amennyire csak lehet. Akad itt kapzsiság, gőg, hős, antihős, féltékenység, karakánság, áldozat, de egyszer sincs eltúlozva, konkrétan a mezőn átsvenkelő képsorok közben egy idő után már érzed a vadvirágok tavaszi illatát, vagy épp a zsubrovka zamatát egy-egy dal között.
Katarzis lesz-e a film végén? Nem feltétlenül. A katarzis heves, és talán innen nézve zaklató is. A történet tartogat nagyon ravasz fordulatokat, de nem esik itt sem át a ló másik oldalára. Elsöprő katarzis helyett egy békés és letisztult frekvencián rezegtem, sima és puha érzettel a Világon. Az élet egy mese, amit egy ponton majd végig nézünk, amikor távozunk, és ha ehhez a filmhez fogható mesét mesélhetek el tovább indulni készülő, egóit hátra hagyó gyönyörű gyermeki lelkemnek, akkor az életem értékes és érdemes volt.