Barba Negra, Black-Out, B közép. Nem nagyon volt kérdés, hogy ez én vagyok, mármint, aki ott lesz, ahol volt is, épp középen. Szurkoltam is becsülettel, épp úgy, mint egy B közepes. Nem mintha itt az időn kívül más ellenfél lett volna, legalább is ezt gondoltam eleinte, aztán, ahogy haladtunk előre, szépen fekete lett minden, majd kék.
Az előzenekar Tulpa, számomra eleddig ismeretlen, ám kellemes csalódás volt az a 4 szám, amit láttam belőlük, adott is kontrasztot becsülettel a nagy öregek előtt. Itt működött a kémia, lendület és energia jellemezte a csapatot, és bár Dorina még friss hús, mindössze talán másodjára állt a zenekar élén, és ezért egy tabletet használt súgógépnek, alapvetően élt a produkcióval, nem lógott ki az őstagok sorából, táncolt, perdült, tüzes volt. Nagy rendező az élet, mert a főműsor sztárja, Kowa szintén puskázott, jóllehet talán kicsit diszkrétebben, egy a stage monitorok közzé rejtett súgó screen jelentett mankót számára. Dorina így a „még nem tudom, hadd nézzem”, Kowa a „már nem, így inkább nézem” útját járta ezen az estén. Nem azért tudom ezt Galambos kisasszonynak inkább tolerálni, mert nő, hanem mert ennek ellenére jelen volt, vagyis inkább JELEN. Értsd úgy,hogy ott, szívvel. Négy dal kevés talán messzemenő következtetésekhez, de annyi szent, korrekt hangzás, kellemes koszos riffek, igazi rákenról a grundról 2023, miaf@szvan?! stílus. Spoty, bookmark, visszatérünk még rájuk, de most lássuk, amiért jöttünk.
Első sor közepe, szigorú. Emlékeimben a 21 évvel ezelőtti jobb napokat is látott Hegyalja fesztivál Kis színpadán (újak kedvéért: igen 2 színpaddal rendeztek a boomerek változatos, izgalmas, és népes fesztiválokat Tinder Előtt 10-ben, és PH előtt 5-ben) délután 18 órás kezdettel induló Black-Out buli képei elevenedtek meg a koncert előtt, amikor Fehérvári Ati épp nem volt a zenekarban, mi több, egyszer csak mellénk keveredett a nézőtéren, és bár az ottaniak szemében félisten volt, mégis kedves, közvetlen. Már akkor is tudtam minden dalt fejből, ha álmomból felkeltettek is, így némi Szamorodni, és a 20 év összes energiája sűrűsödött össze bennem. Innen érezhető: voltak elvárásaim az estét illetően.
Természetesen hidegrázás! Zöld kedd-el nyitunk, pompás színek, olyan hangminőség, ahogy még őket sosem hallhattad. Csányiék már az ötödik X-et is elhagyták, (Zoli 49, de ki számolja!) de még mindig kimunkált és pregnáns hangzást hoznak. Kreativitásuk és összhangzatuk révén egy tökéletes világban akár a Kelet Queenje is lehettek volna. Mellettük teljes egyensúlyban a basszusgitáros poszton a váltakozó személy, (Andrics Laci, Fehérvári Attila, és Temesi Berci) de teljesen egyenragúan a produkcióval lélegző muzsikusok hozták a sosem unalmas, sőt finomabbnál, finomabb mélyeket. Életem meghatározó zenei alapját köszönhetem a Black-Outnak, ennyi év után is tudtam új harmóniákat kihallani, és nüanszokat érzékelni. Csontvelőm mélyéről kifelé áramló, bizsergető, gyermeki izgalom, nyílt szív, ünnep, csoda, öröm, ezek cikáztak át rajtam, mert rajongó vagyok. Tisztelet, szeretet, kíváncsiság, és a zenekar működését mindennel támogatni akarás jellemez. A V.V.V. lemezt többször is meghallgattam úgy, hogy közben a borítóban található novellát olvastam, melyeket maga Kowa festményei tettek egy olyan unikális összművészeti értékké, amit az A.I. nem tud, és soha nem is tud majd letenni. Ez a cunamiként feltörő, és elsöprő érzelemkavalkád jellemezte számomra mindig is a zenekart. A Radióaktív lemezig minden percük száz, ha nem ezerszeres újrahallgatást, újra ráérzést, revibe-olást kért, és minden értelemben el tudott vinni egy másik útra. Az említett lemez már igyekezett populárisabb lenni, de még így is igényes, friss maradt. A koncert is ezt tette, velem mindenképpen, de hiszem, hogy sokakkal még. így 40 felett már sem bor nem kótyogott bennem, sem dühöt nem akartam levezetni, felültem az érzelem spirálisan csavarodó szerpentinjén hol motorként, hogy lavinaként le és fel száguldó vagy épp csak araszoló járatára. Fent és lent, kint és bent, néha remegtem, még könnyeztem is, de végig ott, és akkor voltam. Bár ezt láttam volna Kowán is.
A szövegek olvasása színpadon nálam minimum csecsemőgyilkossággal ér fel, talán személyes becsípődés, de ez van. Ha csak egy-egy pillanatra kell kitekinteni, akkor azt mondom, ok, nem káptalan az ember feje, de a KaraKowaoke egy rozsdás 100-as szeg volt a szívem közepére. De úgy voltam vele, ok, nem nézek oda, magyar vagyok, legalább ezer éve a néplélekben van ez, utóbbi 33 évben meg kötelező, szóval szépen félrenéztem, hogy stimuláljam magam vizuálisan. Nem sokkal lett jobb, mert volt a Black-Out és Kowa, és olyan ambivalencia és szeretet nélküliség kavargott a színpadnak azon a felén, ahol ő volt, hogy az döbbenet. Anno a Telemázli nevű olcsó játék hülye gyerekeknek típusú vetélkedőműsor végén volt egy ilyen izgő-mozgó labda, ami, ha leborította az játékos oszlopát, akkor, nos akkor rábaszott. Nézni nézhetted, és volt, aki nem átallott kiabálni a kis műanyag berregővel, hogy menj innen, menj innen. Na ezt láttam mindenkin, aki nem Kowa. Persze bekapcsolt a nosztalgia faktor itt-ott, és nyilván a közösen nemzett gyereknek mindenki a szülője, de valahogy érzed azt, amikor ott ülnek a terápián, hogy jobb ez így, hogy elváltak, mert ahogy telik az idő, fogy a cérna is. 30 év, 30 dal, amiben volt két medley is, ami a Fekete kék és az Esőnap korábban koncertsiker dalait szedte csokorba, a két fődal (Fekete kék és Spirál) kivételével. Amit hallottam, az power volt, ütött, zúzott, és újra megszületett bennem az igény arra, hogy több koncertet lássak, halljak, szóval emelt a lelkemen, szerintem mindenkién, aki ott volt. A Kowát anno leváltó Csordás Robi is színpadra lépett természetesen, és az ő 3 dalos jelenléte alatt valamivel tisztább energia keringett a színpadon, de az feszes tűz benne sem volt meg. Lehet hogy számára akkor is és most is kemény feladat volt megugrani azt, hogy ne csak egy „ha nincs Kowa jó leszel te is” legyen a bandában, mindenesetre az ő dalai elteltek minden különösebb erőlködés vagy épp csodatevés nélkül. A session gitáros srác stabil volt, és adott a hangzáshoz, de ahogy a jó habarcsot nem dícséred a falban, úgy őt sem tudom különösebben méltatni, de a teljes egészhez a játékával sokat tett hozzá!
A Black-out sosem volt a sikeres zenekarok között, rajongói fogynak, így jó volt látni, egyben kicsit ijesztő is, ahogy az első sor közepén táncoló 60 körüli hölgy mellett egy 20-22 éves forma lányka is rázta a haját. Ez a zenekar úgy fog élni a magyar rockzenei történelemben, ahogyan az Emerson, Lake and Palmer a nemzetközi zenei szcénában. Ők sem lettek Pink Floyd, a Black-out sem lett sem Tankcsapda, sem Kispál. Mindig lesznek, akik töltődnek tőle, mert érték, de szép lassan majd csak a kevesek emlékzenekara lesz. És milyen volt a koncert? Nagyon jó lenne erre választ adni, de azt nem tudok. Fan vagyok, tényleg a B közepes, aki egyszerre született újjá, és tört össze. Épp, mint egy középpolgári család sarja: jól keresnek a szüleim, meg együtt is vannak, de mégis ordítani tudnék, hogy valami legyen már! Legyen az, amit ér! És nincs sem mennybemenetel, sem pokolra szállás, csak a jó öreg érzés a szívemben minden édes és keserű utóízével: „Na, hát ez volna a rákenról”! Ez testvérem, itt és nekünk ez.
Utolsó dalként a Ne Hidd El hangzott el…mit is mondhatnék, nem hittem.