Vannak énekhangok a rock szakmában, amelyek vagy csak egy adott korszakhoz tartoznak, és vannak
olyanok, amelyek a rocktörténelem részévé váltak. Gary John Bardennek meg van olyan, amely
lehetővé tette, hogy mindkét csoportba beletartozzon. A Michael Schenker Grouppal végzett
meghatározó és talán korszakalkotónak is nevezhető munkájától (kb. a 80-as évek első fele) kezdve a
dallamos hard rock legkiválóbb nevei (Praying Mantis, Silver, majd pl. MSG Fest) mellett eltöltött
évekig Barden kiérdemelte a helyét és helyzetét a műfajban, ráadásul emellett több mint említésre
méltó a szólókarrier is. Ez utóbbi keretében jelent meg szeptemberben a Frontiers gondozásában a 6.
Barden szólóalbum, az Empowered Emotions, amely hősünk 70-es életéveibe való lépése ellenére
nem egy homályos hátterű időutazás, inkább egy érett zenész kinyilatkoztatása arról, hogy még
mindig bőven van üzemanyag a tankban, így erő is a motorban.
A nyitó Barden’s Overture megalapozza a hangulatot, mielőtt a Maasai Enkai ránkrúgná az ajtót.
Azonnal érezhető a HANG, de ami még fontosabb, a magabiztosság. Barden énekhangja kényelmesen
trónol az izmos hangszerelés felett, megőrzi azt a karaktert, amely a korai munkásságát olyan
emlékezetessé tette, miközben egy olyan művész érettségét hordozza magában, aki évtizedeket
töltött a mesterségének finomításával.
Aztán jön a Hit The Ground Running, az album első kislemeze, ami pontosan az, amit a cím ígér. Egy
lendületes riff és egy hatalmas groove köré épülő szám, ami hangerőt követel. A dalon végigvonul
egy ZZ Top ihlette hancúrozás, míg a keményebb gitárjáték modern élt kölcsönöz neki. Bátran
jellemezhető úgy, hogy megragadja az album energiáját és szellemiségét, amolyan esszenciaként.
Barden és Michael Voss (énekes, multihangszeres, producer és ősrégi barát még az MSG-s időkből)
partnersége központi szerepet játszik a lemez sikerében. A sokévnyi dalszerzés, alkotás és közös
munka egyértelműen egyfajta zenei letisztultságot eredményezett és ez mind meg is mutatkozik az
album tizenkét számában. A dalszerzés tudatosnak érződik anélkül, hogy kiszámíthatóvá válna, az
erőteljes riffeket a refrének egyensúlyozzák ki, amelyek olyan dallamos húzással bírnak, amikben a
klasszikus hard rock mindig is olyan jól teljesített.
A címadó dal ezzel együtt még egy lépéssel tovább megy. A legendás Don Airey (jelenleg Deep
Purple) billentyűs hangszereivel az Empowered Emotions nagyszerű hangulattal bír anélkül, hogy
elveszítené a rock hitelességét. Ezt követi a gitárközpontú Burning Wind, mielőtt az album eléri egyik
fő csúcspontját a Dark Waterrel.
Michael Schenker gitárszólójával a Dark Water egyszerre drámai, érzelmes és nagyívű. Barden és
Schenker ilyen módon történő újraegyesülésének hallatán elkerülhetetlenül izgalomba jönnek a
közös történelmük rajongói, de a szám éppen azért működik, mert nem pusztán a múltból való
merítkezésről van szó, ennek itt megvan a saját jellege és súlya is, önálló arculattal.
A Ride Horsemen Ride-ban Alen Brentini (jelenleg pl. U.D.O.) gitárjátékát élvezhetjük, míg a This
Phoenix Gonna Burn Ya című számban egy újabb klasszikus rock ihletést üdvözölhetünk. A Let The
Children Play és a The Ruling Class dalszövegei egyfajta érzelmi és tudati mélységet adnak hozzá az
albumhoz, mielőtt a Walk Away (Brian Tichy dobisten közreműködésével) a záró fejezet felé tereli a
dalcsokrot.
Végül a We’ll Meet Again megfelelően elgondolkodtató lezárást kínál. Egy riffekkel, refrénekkel,
hangulattal teli album után a záró szám olyan, mintha egy pillanatra visszatekintenénk, mielőtt
továbblépnénk (jórészt az újrajátszás irányába).
Véleményem szerint az Empowered Emotions-t az teszi működőképessé, hogy nem hajlandó
nosztalgiás ujjgyakorlattá válni. Persze a (rock)történelmet lehetetlen figyelmen kívül hagyni, és igen,
Barden neve jelentős elvárást és súlyt hordoz, de ez a lemez mégis a jelen köré épül. Voss-szal az oldalán Gary John Barden a lenyűgöző vendégzenészgárdával és az azonnal felismerhető hanggal egy olyan albumot készített, amely céltudatosnak, erőteljesnek és figyelemre méltóan élőnek, lélegzőnek
hat.
Az Empowered Emotions nem csupán emlékeztet minket arra, hogy miért fontos Barden, hanem
megmutatja, hogy miért fontos még mindig hallgatni Bardent.
8/10