2009. 10. 04. Vasárnap
Bevallom õszintén, eseménytelen vasárnapra számítottam. Azt hittem, miután Kata (a párom), hazaér munkából, irány az anyukájához a már-már rituálisnak számító családi ebédre! Hogy én mekkorát tévedtem…
Hazajött, beszélgettünk, majd irány a busz. Ja, majdnem ilyen egyszerû volt. Ha nem készülõdnék annyit, mint egy lánycsapat, és nem hagynám otthon a tárcámat, talán még el is értük volna.
Jogos letolásomon menetrendszerûen megsértõdtem, Õ pedig elment sétálni egyet. Következõ busz elõtt jött a visszahívós, indultam is a gépjármûhez. Már lent várt a kapuban.
Mint mindig, most is beugrottunk a pékségbe egy kis innivalóért. Na, ez volt az, ami tetézte a gondokat…
Megkérdeztem, kér-e egy tigrist. Naná, hogy kért… (tigris = ez esetben az egyik hazai gyümölcslégyártó kedvelt gyermekitala)
Odaléptem a hûtõhöz, kinyitottam, és nyúltam a tigrisért. De az rendes ragadozó módjára menekülni próbált, majd orvul támadott. Elõször hátravetõdött, majd kicsúszott a kezeim közül. Vagyis: mikor érte nyúltam eldõlt, majd mikor megfogtam, kiesett a kezembõl.
Lehajoltam érte, és felvettem. A másik kezemben a pulóveremet tartottam, és miközben egyenesedtem fel, elengedtem a hûtõajtót. És kész volt az orvtámadás…
A hûtõajtó úgy orrnyergen vágott, hogy pár pillanatig csak csillagokat láttam? De a tigrist megszereztem! Éreztem, be talán nem tört az orrom, de azért pokolian fájt. Ám a bõr felrepedt, és vérezni kezdett. Nem volt kellemes érzés. De megszereztem! Még ha ez nem is akkora trófea, mint maga Sirkán, azért büszkén nyújtottam át életem párjának!
Aki sûrû röhögések közepette meg is köszönte! De hiába, ilyen az élettársi együttérzés! Arról nem is beszélve, hogy ezek után hogy fogjuk kimagyarázni mások felé, hogy nem Õ vert orrba? Hát ezért írtam a legelején, hogy véremet áldoztam egy tigrisért!