A Dreadwolf formáció olyan friss, hogy szinte még ott a tojáshéj a fenekén. Legalábbis tévesen ezt gondoltam, mert bár idén már 2 éves a zenekar, ez az EP az első életjel, amit kiadnak a kezeik közül.

Eltelt két év, itt az új THC lemez, menetrend szerűen, megbízhatóan, ahogy kell. Mivel az előző, Ride On nekem egy picit csalódás volt, nagyon reméltem, hogy a Dark Side Of Black lemez erősebb lesz, mint az elődje. A southern rock/metál egyik legnagyobb hangja (nem csak testileg), Big Daddy Rich és csapata rossz lemezt ugyan még nem adott ki, de némi fáradást azért érzékeltem legutóbb.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon vártam volna ezt a lemezt. A 2002-es Nem adjuk fel! album után megjelent EF lemezek szerintem korántsem voltak olyan színvonalúak, amiket a legendásnak mondható banda megérdemelt volna. Rossznak egyiket sem nevezném, de valahogy szívesebben vettem elő a régebbi lemezeket, és ez most se nagyon van másképp. Amikor aztán megláttam, hogy jön az új lemez, plusz mellette a régieket is kicsit leporolták, újra kiadták, úgy gondoltam, adok egy esélyt ennek a korongnak is.

Ha vannak olyan zenekarok, akik eddigi karrierjükben elkerülték a tévutakat, akkor Helsinki erotikával túlfűtött vámpírjai egészen biztosan közéjük tartoznak. 4 év telt a tizedik, szimplán X. címre keresztelt, közel hibátlan lemezük óta, így éppen ideje volt újra szabadjára ereszteniük a bennük rejlő vérszopót és telesuttogni egy lemezt.

Régi adósságot törlesztek sorozatom újabb darabja: ismét egy hazai, viszonylag új hardcore csapat, a hatvani illetőségű HCHC négy dalos EP-jéről kaptok pár gondolatot. Mikor a banda megalakult, elég gyorsan terjedt a hírük, tekintve, hogy sok bandával jó kapcsolatot ápolnak, élőben veszett erősek, és két énekessel nyomulnak, ami nem igazán megszokott dolog idehaza. A jórészt kipróbált arcokból álló Hatvan City Hard Core bemutatkozó anyaga pedig megérdemli a figyelmet!