Vallomások (Confessions - Kokuhaku)
(Filmkritika)


Látunk-e még manapság igazi pszicho-thrillert? Néha úgy érzem, hogy Hollywoodból kifogyott az ilyen műfajú filmek hitelességére tett kísérletezés. Az egyre magasabb méreteket öltő erőszakáradat gyakran a történetek hiányosságait hivatott kompenzálni, ezzel viszont nem mindenki barátkozik meg. Ilyenkor érdemes más országok alkotásai között körülnézni, hiszen gyakran gyöngyszemekre bukkanhatunk. Álljon most előttünk egy ilyen ritkaság: a Vallomások (Confessions – Kokuhaku).

A film – ahogy címe is mutatja – szereplőink vallomásairól szól, ezeken keresztül mutatja be a történetet. Minden ilyen vallomás középpontjában az épp aktuális mesélő áll, így a történetet mindig más megvilágításból ismerhetjük meg. Már az első ilyen vallomás meg is szüli a bonyodalmat.

A Tetsuya Nakashima által rendezett drámában egy olyan történetet kapunk, amely már a tizedik percnél egy jól irányzott ütéssel elzsibbasztja a nézőt, hogy az kába fejjel, a meglepődéstől furcsa hangon kiáltson fel: „hogy micsoda?!”. Kapunk egy zseniális kezdést, de ennek ellenére nem kell félnünk a film gyors lefolyásától. Fokozatosan épül cselekményünk, ahogy a vallomások felfednek egy-egy kirakós darabkát a múltból vagy a jelenből, és ahogy haladunk előre, egyre inkább nem érezzük magunkat biztonságban és elszörnyedünk. Miért szörnyedünk el?

Elszörnyedünk bizony, mert még nem ment el az eszünk. Elszörnyedünk, mert egyre inkább kezdjük megérteni, hogy milyen egyszerű indokok képesek mennyire szörnyű dolgokhoz vezetni, ha a cselekvő nem érzi át tettei súlyát, ha nem látja a következményeket. Elszörnyedünk, mert ez nem fantazmagória, ez minden akadály nélkül megtörténhet a világban.

Természetesen nem a cselekmény az egyetlen, ami ennek a filmnek megteremti a tökéletes hangulatot. A látvány itt szürke, hideg és egyszerű. Felveszi a ritmust a cselekmény lefolyásával, a kimért logikával, és meg is elégszünk vele. Egy-egy hirtelen felismerés vagy nyomatékosítás során azonban eltűnik ez a világ, és a helyére valami fényes, ragyogó és vidám kerül, ami vegyítve ezzel a furcsa zenével talán magát a szenvedést szüli meg, hogy aztán pillanatokkal később köddé váljon, mi pedig csak értetlenül üljünk, és szörnyülködjünk a film készítőinek eszközein. Ez kérem páratlan.

Színészi oldalon talán az emeli leginkább a film színvonalát, hogy a gyermekszínészek játékai eltúlzottak. Ez ebben a történetben és megvilágításban egy nagyon nagy előnnyé válik, tovább erősíti a belénk plántált érzelmeket.

Mi számít bosszúnak? Van-e hozzá joga bárkinek? A befolyásolás legalább akkora bűn, mint a tényleges cselekvés? Tényleg ilyen egyszerű lenne dönteni a halál felett? Kit védenek pontosan a törvények?

Ha nem is találunk megfelelő válaszokat ezekre a kérdésekre, garantálhatom, hogy e film megtekintése után eleget fogunk rajtuk gondolkodni.

Csak eredeti nyelven! 10/8

Dávid - 2014-09-15

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!