The Scarlet: Midnight Avenue EP (2015)
(Zenekritika)

Az egészen korai idők óta rajta tartom a szemem a The Scarleten, és bevallom vártam nagyon az EP-t, kíváncsi voltam, vajon hogy sikerül. Amikor utoljára láttam őket élőben, akkor konstatáltam, hogy az élő teljesítmény rengeteget fejlődött, ezért is voltam kíváncsi, vajon mennyire lesz tetten érhető ez a fejlődés a dalokon is.

Kicsit bajban is vagyok, ugyanis a végeredmény közel sem győzött meg annyira, mint azt én elsőre vártam volna, viszont sem elkeseredésre nem ad okot, sem pedig kétséget nem ébreszt a csapat iránt. Inkább egy kis átgondolatlanságot és kapkodást, túlzsúfoltságot érzek pár tételen. Ha valakinek nem lenne tiszta a dalokat hallva, hogy mire gondolok, akkor megpróbálom röviden elmondani: túl sokat akartak ezekbe a dalokba sűríteni.

A nyitó Thief of Dublin egy nagyon erősen Paddy and the Rats ízű téma, jópofa sláger, érthetően ez lett a nyitó: Pattogós, táncolós, megalapozza a hangulatot. A The Jesters Way Home és a Jacky Wood kicsit visszafogottabb tempóval rendelkező, slágeres témák, szerintem koncerten is biztosan nagy kedvencek lesznek, illetve nagy sikert aratnak majd. A negyedikként érkező Misfortune egy kicsit félresiklott ballada, véleményem szerint. Nehéz ebben a műfajban igazán jó lassú dalt alkotni, és szerintem itt egy kicsit túl nagy fába vágta a fejszéjét a csapat. Nem sütöm rá, hogy katasztrófa, de az első pár hallgatás után nem nagyon vett rá a lélek, hogy ne léptessem át a többi alkalommal. Itt egy picit el is keseredtem, ugyanis nagyobb potenciált éreztem ki a csapatból, ám a lemez utolsó két tétele, a Drunken Scallywag és a Phoenix méregerősek. Sláger mindkettő, erősebben visszaköszön a rockos, kalózos jelleg, ami akár a Scarlet erőssége is lehetne. Talán szövegileg is ezek vannak rendben leginkább, de zeneileg mindenképpen.

Visszatérek a dalismertető előtti gondolatomhoz, a túl sokhoz. Ez is példázza, hogy az utolsó két nóta (és még az elsőt is idetehetjük) miért működik sokkal inkább, mint a másik három. Egyszerű, feelinges, és nem érzem mesterkéltnek. A többiek viszont kicsit soknak hatnak számomra. A borító rajzolt mivolta nagyon szimpatikus, szívesen elnézném vinyl-borítóként is. A hangzás nekem kicsit kásás, koszos, és dobozhangú néhol, az arányok nem a legjobbak, és néha össze is mosódnak a hangszerek. Ezt nem feltétlenül hozom fel negatívumnak, hiszen az esetleges punk attitűdbe akár ez is belefér, viszont legközelebb szerintem lehetne még időt és energiát fordítani egy megfelelőbb soundra. A hatások közül számomra a Paddy and the Rats már-már ijesztően sok, akárcsak a Flogging Molly. Picit több, direktebb megoldás kellene, és sokkal nagyobbat ütnének ezek a dalok. (Egy kicsit elviccelve a dolgot: a hangzásba szorult koszt ültessétek át a dalokba!)

Rajong, követ:
https://www.facebook.com/thescarletofficial
 

 
Összegezve a fentieket: Nincs baj sem a The Scarlettel, sem a Midnight Avenueval. Mindössze azzal van bajom, hogy az utóbbi időben gomba módra szaporodó hasonló stílusú bandák közül ez a produktum csak éppen hogy emelkedik ki. Van bennük spiritusz, és minden esélyük megvan rá, hogy sokra vigyék, csak egy kicsit egyénibb hangvétel kellene. Amint ezt megtalálják, egészen biztos vagyok benne, hogy a táboruk a sokszorosára duzzad. Én várom ezt a pillanatot.


Csúcspont(ok): Drunken Scallywag, Phoenix, Thief of Dublin
Mélypont(ok): Misfortune

10/6,5 Lesz ez még jobb is! :)
Ne felejtsétek el megnézni Őket a Sportalsóban, március 21-én!
Event: https://www.facebook.com/events/772533436151647/

Ric$ - 2015-02-23

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!