The 69 Eyes: Universal Monsters (2016)
(Zenekritika)

Ha vannak olyan zenekarok, akik eddigi karrierjükben elkerülték a tévutakat, akkor Helsinki erotikával túlfűtött vámpírjai egészen biztosan közéjük tartoznak. 4 év telt a tizedik, szimplán X. címre keresztelt, közel hibátlan lemezük óta, így éppen ideje volt újra szabadjára ereszteniük a bennük rejlő vérszopót és telesuttogni egy lemezt.

Ha őszinte akarok lenni, az olyan kaliberű slágergyűjtemények után, mint az Angels, a Devils vagy az X, fogalmam sem volt, hogy mit várhatok a brigádtól. Az egészen egyértelmű volt, hogy a zenei világ nem változik, ahogy az is, hogy a sound megint tökéletes lesz. Tetszett a borítókoncepció, a promóképek, de amikor a Jet Fighter Plane első előzetese megjött, akkor azonnal tudtam: most sem lesz visszaesés a minőség terén. A teljes dalt meghallgatva pedig végképp elégedett voltam, alig vártam a teljes lemezt.

A Dolce Vita kellően harapósan indítja a lemezt, Jyrki már itt remekül tolja azt az édes-bús suttogva éneklést, amit csak Ő tud, hiába merített sok ihletet a nagy elődöktől. (Peter Steele, Johnny Cash, és persze Andrew Eldritch) A klipesített, elsőként bemutatott Jet Fighter Plane a lemez egyik csúcspontja, nekem azonnal beleragadt a fülembe a refrénje, és napokig nem is ment ki belőle. A nyitó gitártéma annyira ismerős, de egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy honnan. A harmadikként érkező Blackbird Pie a lemez egyik kakukktojása nekem, ugyanis bármennyire jó dal, hat percig húzni szerintem semmi értelme. Ez a terjengősség nekem egy kicsit elvesz az erejéből, pedig könnyen lehetne az egyik legjobb dal is. A Lady Darkness tipikus 69 Eyes, suttogós vámpírsláger, erős popos felhanggal, nem csodálkoznék, ha ebből is klipdal lenne hamarosan, és az amcsi rádiók is műsorukra tűznék. A Miss Pastis ismét a csapat rockosabb énjét villantja fel, igazi szélesterpeszes hangulatot kreálva, ha itt vége lenne a korongnak, akkor is elégedett lennék. Azonban erre rátolnak egymás után négy (!) slágert, amikből a Shallow Graves simán lehetett volna a Devils-en is, a Jerusalem (szintén klipért és rádióért kiált, talán a szövege miatt nem lesz single) kicsit olyan, mintha a Borderline tesója lenne, a Stiv & Johnny nekem hatalmas Angels-ös hangulat, míg a Never bármelyik lemez húzódala lehetne, ezt is simán el tudnám képzelni a rádiókban. Az utolsó előttiként felcsendülő Blue a lemez egyetlen olyan dala számomra, amit sokadszorra sem sikerült igazán megkedveljek. Ha az első kilenc dal nem lenne ennyire erős, akkor simán azt mondanám, hogy kötelező líra, jó ez, de így nem hat annyira jónak. Azt nem mondom, hogy rossz, csak kilóg a dalok közül. Zárszónak pedig kapunk még egy széles terpeszes dalt, a Rock N Roll Junkie képében, amiben Jyrki annyira szemtelenül köpi a szavakat, hogy a koncerteken garantáltan nedves lesz tőle pár bugyi, akarom mondani szempár, ha előkapják. A szólója pedig a lemez egyik legjobb pillanata, annak ellenére, hogy tudom, hogy majdnem ugyanezt, majdnem ugyanígy már elsütötték egyszer korábban.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon másnak is annyira beüt majd a Universal Monsters, mint nekem? Egyszerűen már-már pofátlanságnak tartom, hogy ezek a csávók nem tudnak mellélőni, már időtlen idők óta. Ha a következő lemezre is négy évet kell várni, de ismét közel hibátlan lemezt kapunk, hát nem bánom. Van, amire szívesen várok, mert tudom, hogy nem csalódok. Ez a lemez is ilyen, akárcsak a korábbiak. Már most baromira várom a FEZEN-es bulit. Garantáltan ott leszek, és szerintem Ti is!

Csúcspont(ok): Jet Fighter Plane, Shallow Graves, Jerusalem, Stiv & Johnny
Mélypont(ok): Blue

10/10! Vámpírromantika és sötétség a köbön! 4 év múlva egy újabb 10 pontos?

Ric$ - 2016-04-22

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!