Te is fiam, Chester?
(Gondolatébr.)

Villog a kurzor órák óta. Chrisnél emlékszem, fogalmam sem volt, hogy fogjak hozzá, mit írjak és hogyan. Amit Pintér Miki a Grungery-n és Draveczki-Ury Ádám a Shockmagazinon leírt, abban minden benne volt, de éreztem, hogy belepusztulok, ha nem írom le, amiket gondolok. Fájt írni, de szűkségem volt rá. Itthon napok óta nyomasztottam Chris-el a feleségemet (Ő nem annyira ismerte, csak néhány dalt általam), de tűrte, mert látta, hogy mennyire megvisel. Most ugyanez van.

Azon a csütörtök estén álltam és nem akartam elhinni, amikor az Index applikációja jelzett:

RENDKÍVÜLI: Megölte magát a Linkin Park énekese!
Azt hittem ott helyben, a fesztivál kapujában elsírom magam. Szinte napra pontosan egy évvel Fritz után, szintén a Sportalshow első napján. Pár hónappal Chris után. Miért? Nem akartam elhinni. Idén már másodszor könyörögtem magamban, hogy hoax legyen. De nem az. Nem is tudtam, mit osszak meg és hogyan, de valamit kellett. Még most sem teljesen hiszem el... Órákat vártam, kavarogtak bennem a gondolatok. Bementem a raktárba, a csempébe öklöztem, fejelgettem a falat és potyogni kezdtek a könnyeim. Mi a fasz van már itt? De tényleg?! Hiába telt el egy hónap, hiába temették el, még most is annyira szürreális ez az egész, hogy bízom benne, ez a legkomplexebb rémálmom eddig életemben.

Chester és én haverok voltunk. Sosem találkoztunk, sosem beszéltünk egymással, sosem leveleztünk, de mégis így éreztem ott, akkor, abban a pillanatban, a hírt olvasva. Túlságosan sok közös pont van az életünkben, amit most nem feltétlenül akarok itt taglalni, de ahhoz elég erősek, hogy így és ezt érezzem tőle. Cikkünk folyamatosan frissül! Na, akkor még van remény, hogy az egész csak egy kibaszott groteszk vicc legyen. De nem az. Mindenki kiírja, mindenki kiteszi, mindenki posztolja. Nehéz, egyre nehezebb az érzés. Innom kell, kicsit ki is ütöm magam...

Másnap enyhe részeg szájízzel ébredek, a hotelszobai ágy kényelmes, de mégsem a sajátom. Beállok a tus alá, és hagyom, hogy józanítóan folyjon rám a hűvös vízpermet. Kavarognak bennem a gondolatok, érteni és megérteni, elfogadni és elengedni szeretném, ami történt, de elképesztően nehéz. Érdekes, de nem kezdek el vádaskodni, mint a legtöbben. Meg sem fordul a fejemben, hogy az Ő anyagi is ismertségi hátterével könnyű élete lehetett... Nem kezdek el undok módon kiabálni, hogy milyen gyáva volt, hogy ezt tette. Hogy miért nem? Egyszerű...

Egy apró porszem vagyok a gépezetben, egy olyan pici pont a hétmilliárd ember között, amit kicsit nehéz is megérteni talán. Ennek ellenére nehezen megyek úgy végig az utcán a szülővárosomban, vagy megyek el egy koncertre, hogy valaki ne szólítson meg, tegye fel a kérdéseit, üdvözöljön, vagy hasonlók. Vannak napok, amikor az emberfia ezt nehezen éli meg, hiába jelent rengeteget az, amikor egy-egy kedves szó, mondat, gesztus megmutatja, hogy az egyszeri újságíró is hozzásegíti az Olvasókat egy-egy boldog pillanathoz, élményhez. Nem tudok ezért eléggé hálás lenni Nektek, akik most is olvastok és talán már köszöntetek meg cikket, interjút, bármit. Viszont azokon a napokon, amikor nem akarunk embert látni, csak azt a bizonyos 5 Minutes Alone-t akarjuk, akkor még ez sem tud igazán jól esni. Ismétlem: én Chesterhez képest olyannyira senki vagyok, hogy nincs is rá megfelelő hasonlat. Ha még nem esett le, hogy jön ez ide, akkor most gondolj bele: én azért kényelmesen el tudok menni a boltba macinaciban venni két liter tejet és egy kiló kenyeret. Ő, Ők nem tudnak. Nekik nem jut öt perc egyedül. Eszembe jut, amikor  Eddie Vedder segített egy srácnak, mire elkezdte százával kapni a leveleket, hogy nekik is segítsen... Elképesztően nyomasztó és fojtogató érzés lehet...

Chester és a Linkin Park akkor és ott valami döbbenetes hatással volt rám és azokra, akik akkor voltak 12-16 évesek, és persze az idősebbekre is, ha kellően nyitott fülekkel jártak. Olyat adott számunkra a zenekar, néhány kortársával együtt, amit azóta sem tudott senki. Ők ráadásul elképesztően nagyra nőttek, elképesztően gyorsan. És bár a szoros kapcsolat valahol a Minutes To Midnight megjelenésének idején megszakadt, a korai lemezekért később is rajongtam. Amikor a The Hunting Party megjelent leesett állal estem újra szerelembe és rajongtam ugyanúgy, mint régen. Úgy hozta meg a nosztalgiát, hogy nem másolta magát. Imádom a mai napig is. Amikor közeledett a One More Light, pontosabban amikor kijött a Heavy én is felhúztam a szemöldököm, viszont nem tudtam nem imádni a lemezt. A még hűvös reggelek, de már meleg nappalok tökéletes hallgatnivalója volt, és akkor még nem okoztak bizonyos dalok sírógörcsöt... Képtelen voltam nem szeretni ezt a lemezt, és bár megbarátkoztam a három korábban nem különösebben kedvelt albummal is, mégis az utolsó kettőt hallgattam a legtöbbet mostanában. (Most is a Hunting és a One More Light megy...) A többit egyszerűen nem tudom megemészteni most. Talán attól félek, hogy a történtek fényében máshogy csapódnának le és velük együtt a fiatalságunk is meghalna kicsit, vagy menthetetlenül megkopna. Nem akarom. Félek. Nincs rá jobb szó.

Lassacskán kiderül, hogy az általunk kvázi Isteneknek gondolt idoljaink is csak emberek és esendőek. Olvastam az összeesküvés-elméleteket, miszerint Chris Cornell-t és Chester-t is megölték. Lehet, hiszen manapság bármi megtörténhet, mondja az egyik blogger. Nekem is volt egy rémképem: Talán nem Chester volt az utolsó. (Nyilván nem, de most nem a természetesen öregedésre gondolok.) Valahogy túlzottan egybefüggnek a dolgok: leakciózott lemezek már másnap, a halálhír után pár órával akciósan rendelhető diszkográfia, stb. Lehet, hogy lesz még 5-10 ilyen sztár, aztán kiderül, mind ugyanazt a kísérleti gyógyszert szedte. Ugyanaz a pszichomókus kezelte őket, vagy csak ugyanaz volt a golfedzőjük. (Vagy csak hazamentek, nem?) Sosem fogjuk megtudni. Bár a gyilkosságot elég merész feltételezésnek tartom, egy kapcsot mégis látok a két eset között, azon túlmenően, hogy barátok voltak és Bennington Cornell születésnapján vetett véget életének: Mindketten egy-egy elbaszott generáció gyermekei voltak. A grunge-nemzedék volt az, akinek a szülei rájöttek: az Amerikai-álom nem létezik. A vietnámi veteránokat éppen csak nem köpték le, a keserűség a szülőkön keresztül beleivódott a gyerekekbe. Azokba a gyerekekbe, akik aztán mehettek harcolni az Öböl-háborúba, hogy aztán ugyanolyan meg nem becsült, poszttraumás stresszben szenvedő szülőként neveljenek érzelmileg szinte gyárilag sérült gyerekeket. Meg is lett az eredménye. Ez lett a (jobb híján nevezzük így,) nu-metal-nemzedék, vagyis mi. Bár itthon mi könnyebb helyzetben vagyunk, hiszen a szüleink nem veteránok, a (poszt-)kommunizmus sem kevésbé ártalmas szenny, ami utána jött szintén nem hozott megváltást, mi pedig megláttuk, hogy a fene nagy szabadság és a tejjel-mézzel folyó kánaán itt és most számunkra (még) nem elérhető. (Talán leszünk annyira erősek, hogy a gyermekeinket úgy neveljük, ahogy mi is szerettük volna, hogy felnőhessünk...) Ez a velünk született búval baszottság pedig nehezen akar begyógyulni. Ahogy a bálványaink elmennek, csak egyre nehezebb lesz az öngyógyítás.

Chester elment. Lassan, de biztosan talán felfogom, felfogjuk, és rádöbbenünk: tényleg egy perc az élet. Kezemben a VOLT-jegyekkel azt mondtam, majd megnézem Őket, amikor visszajönnek önállóan és továbbadtam őket. Egy újabb strigula a listán, amin szerepel Joe Cocker, James Brown, a Gotthard (vagyis Steve Lee), stb. Sok-sok rossz döntés. Folyamatosan azt tanította nekünk ez a (zenész)generáció, hogy kezdjünk el élni, hiszen lázadók vagyunk. Lázadók, akik meghozzák az igazi Szép Új Világot és végre ledől a Nagy Testvér. Ehelyett passzív barmok vagyunk továbbra is, és beledöfjük a kést bálványainkba. (Innen a cím is...) Követeljük vissza az elkárhozott tinikorunkat, ha nem olyan az új lemez, amilyennek a bennünk szunnyadó nagyszájú tizenhatéves elképzelte, miközben mi sem maradtunk ugyanazok, legfeljebb ezzel áltatjuk magunkat. Az a helyzet, hogy már Jacoby Shadixx is megénekelte: I have become everything I never wanted to be. Üvöltve tagadjuk, pedig ez nem rossz. Éppen ellenkezőleg. Sosem akartunk a szüleik kispolgári életét élni, mégis azt tesszük. Ám ezt élhetnénk úgyis, ahogy Nekik kellett volna, megmutatva, hogy nem csak a pofánk nagy, hanem tényleg tudjuk jobban csinálni. Mert tudjuk, hiszek benne.


Chester elment. Olyan űrt hagyott számunkra maga után, amit betölteni képtelenség. Valamiért úgy érzem, hogy a Linkin Park menni fog tovább, és mi örülni fogunk ennek. Nem, nem lesz olyan, hogy méltó utód, de ha már változást hoz az élet, akkor vágjunk hozzá jó képet, és fogadjuk el. A változás jó. Az augusztus reggeli hűvös is azért jó, mert végre felveheted a kedvenc pulcsid, amire egy hete még undorral gondoltál, de most jól esik a puhasága. Kicsit ilyen lesz majd elmenni egy LP koncertre, ha lesz még. Tudod: ha bosszant, hogy esik, hideg van, attól még így van. Fogadd el. Ahogy azt is, hogy Chester elment, tényleg. Töröld le a könnyeid, embereld meg magad, kapcsold be a kedvenc LP albumod és sétálj egyet hajnalban. Ha pedig nem tudod abbahagyni a sírást, hát sírj csak. A könnyek végén is csak mosoly van, hidd el. Ha pedig nem találod a mosolyt, szólj. Akár nekem, akár másnak, de szólj. Figyeljünk egymásra. Ez a legfontosabb. Mindig van kiút és mindig van segítség. Csak kérned kell...

Isten Veled, Chester. Most még van egy kis harag, de ettől még haverok maradunk, örökre. Hiányzol, és fogsz is.

A fotókért köszönet Pogonyi Nórának az On Stage Főnökasszonyának! <3 (http://onstage.hu/)

 

Ric$ - 2017-08-21

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!