Stranger Things 1. Évad (2016-)
(Filmkritika)

Sokszor, sok helyen leírták már, talán még én is, hogy 2016-ra bizony kezdünk ott tartani, hogy a sorozatok veszik át a mozifilmek helyét lassan, de a minőségét szinte biztosan. A Netflix, illetve a hozzá hasonló szolgáltatók bizony egy olyan szintre húzták a sorozatokat, amit már nem lehet egy vállrándítással elintézni. Természetesen ez már lényegesen korábban elkezdődött, hiszen az HBO saját gyártású sorozatai között is akadtak olyan gyöngyszemek, mint a Maffiózók, a Róma, vagy az Elit alakulat, és persze majd 30 évvel ezelőtt a Twin Peaks, aminek a mai sorozatmodellek kialakulását is köszönhetjük. Miért figyelemfelkeltő ebben a (bátran mondhatjuk) túlkínálatban a Stranger Things? A válasz annyira egyszerű, amennyire bonyolult is.

Olyan dicshimnuszokat zengtek az ST első évadjáról szinte mindenhol, hogy sokáig komolyan gondolkodtam rajta, hogy érdemes-e írni róla egy sokadik cikket, vagy sem. Azon túlmenve, hogy elismerem a sorozat abszolút tarolását az idei év újoncai között, bizony azt be kell látni emellett: a Stranger Things az ég adta világon semmi újat nem hoz. A sztori sem egyedi, hiszen ha a szívünkre tesszük a kezünket, akkor bizony nem nehéz felsorolni, honnan legózták össze a készítők a bizonyos mozzanatokat. Anélkül, hogy spoileresbe átmennék, annyit mondok: aki szereti a Twin Peaks-et, Stephen King és Dean R. Koontz könyveit, illetve a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének horrorjait, az itt tobzódni fog. Ugyanis hiába kllisétenger a sorozat, hiába nincsen benne kvázi semmi olyan, amit eddig nem láttunk még, mégis azt kell mondanom: az egész működik. Pofátlan nyúlásai ellenére sem éreztem azt sosem, hogy nekem haragudnom kellene ezekért, azt ellenben igen, hogy itt bizony kő keményen tisztelgés van a horror kvázi aranykora előtt. Miért mondom, hogy horror? Mert bizony a ST nem más, mint egy remekbe szabott misztikus horror, ami bizony néha kicsit fojtogat, néha kicsit megijeszt, végig feszült, jó értelemben kiszámítható (bár ez nem mindig áll fenn), plusz, ami talán a legnagyobb erénye: rengeteg kérdést vet fel, hogy ezek jelentős részét nyitva is hagyja.

A Stranger Things alkotógárdáját megnézve vegyes érzelmeim voltak. A Duffer Brothers neve semmi nem mondott, azon felül, hogy közük volt az utóbbi idők egyik legelbaszottabb sorozatához, a Wayward Pines nevű borzadályhoz. Ez az én szememben nagy negatívum volt. Shawn Levy személye pedig egyszerre volt bizalomgerjesztő és visszás is. Benne volt a keze olyan filmekben, amikért nem tudok Neki eléggé hálás lenni. (Gyakornokok, Kertvárosi kommandó, A Rózsaszín Párduc remake) Ám, ha megnézzük, ezek egyike sem vág műfajba, semmilyen szinten, ahogy az aranyos Éjszaka a múzeumban sorozat sem. Viszont az előzetesek és a sztori volt annyira erős, hogy félre tudjam tenni a kétségeimet, így gond nélkül nekifutottam a sorozatnak.
Színészek terén viszont olyannyira pozitív a mérleg, hogy először nem is tudtam, hogy írjam le: amit ez a kiscsaj és a kissrácok leművelnek, az bizony hibátlan. Az már önmagában dicséretes, hogy sikerült a 12 évesek szerepére 12 éveseket (vagy minimálisan idősebbeket) szerződtetni, az pedig végképp az, hogy az általuk megformált karakterek abszolút hihetőek, megfelelnek a korszellemnek, és végig elhittem, hogy Ők bizony az adott szituációk résztvevői és nem színészek egy filmben. Ez az ötös (Finn Wolfhard/Mike, Milllie Bobby Brown/Eleven, vagyis Tizenegy, Gaten Matarazzo/Dustin, Caleb McLaughlin/Lucas és Noah Schnapp/Will, aki ugyan kevés szerephez jutott, de elég volt ahhoz, hogy megjegyezzem.) bizony nagyon ígéretes tehetség. (A szerepjátékos szálért pedig óriási plusz pont!!!) Az eggyel idősebb korosztályt alakítók között is vannak nagyon kellemes meglepetések, és itt kezdtem azt érezni, hogy a casting nem azt jelentette, hogy valakinek a valakije jusson szerephez, hanem tényleg a tehetség volt a döntő. Natalia Dyer (Nancy) és Charlie Heaton (Jonathan) könnyen lehetnek a következő filmcsillagok, ha sikerül kitörniük a sorozat kategóriából. A felnőtt főszereplők közül csak kettőt emelnék ki, mert abszolút felesleges mindenkiről áradozni, mert Winona Ryder, aki simán élete alakítását nyújtja, és David Harbour uralja a vásznat (Na jó, a képernyőt.). (Az alkoholista, kiégett seriff karakter közhelyes jellegét sikerül úgy előadnia, hogy nem kezdtem el önkénytelenül is listázni a fejemben, honnan is olyan ismerős ez a karakter...)

Visszazökkenve a sztorihoz: Óriási erény, hogy nem csak a történet nyolcvanas évekbeli, hanem a hangulat is. A CGI-t leszámítva olyan az egész, mintha harminc éve egy dobozban várná, hogy bemutassák és most csak egy HD konverziót kapott volna. Még a hetedik rész végén sem voltam benne teljesen biztos, le tudják-e zárni úgy az évadot, hogy ez a nyolc rész egy egészet adjon ki? A Netflixet ismerve nem volt lutri, hogy lesz-e második évad, bár egy kicsit reménykedtem, megelégszenek ennyivel és nem folytatják. Nyilván rengeteg kérdés maradt, mint azt írtam is, jórészt nyitva. Yoogee-val is sokat beszélgettünk róla, sokat fejtegettük és szerencsére sok kérdést másképpen látunk, ami azt sejteti számomra, hogy bizony megdolgoztatja az ember agytekervényeit a sorozat, ami azért valljuk be: nem túl gyakori. A túlzott szájbarágásnak szerencsére nyoma sincs. A történetvezetés szépen megmarad olyan ködösnek, amit a sztori megkíván. (Bizonyos helyeken mondjuk feszegettek érthetetlen párhuzamokat is, amit szimplán tájékozatlanságnak fogok fel. Amikor egy helyen elővették az X-Aktákat, mint hasonló sorozatot, akkor csak mosolyogva csóváltam a fejem, hiszen annak a ST-hez annyi köze van, mint a Men In Black-nek mondjuk. Vagy még annyi sem.) Ezek után már csak egy dologban bízom: Ha már a Netflix a folytatás mellett döntött, akkor tudni fogják, hogy hol van az elég. Nem nyújtják majd a végtelenségig, idióta spin-off-okkal megtűzdelve, mint manapság teszik ezt több sorozattal is, amik egy részénél nekem az is csoda, hogy egyetlen évadnál hogy készülhetett több. Legyen vége méltósággal, mint az utóbbi idők (számomra) vastagon legjobb sorozatának, a Black Sails-nek (Fekete Vitorlák), vagy a The Man In The High Castle-nek. (Ember a Fellegvárban)

Írhatnék a végére most hangzatos pátoszokat, nagyokos párhuzamokat, de abszolút felesleges. A Stranger Things-et minden esetlensége és hibája ellenére is látni kell, ugyanis a jelenlegi kínálatban bizony méreg erős és kiváló szórakozás. Remélem ezt leírhatom a második évad végén is majd.

10/9,5 Szinte tökéletes!

Ric$ - 2016-10-03

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!