Red Swamp: Desertdrive (2018)
(Zenekritika)

Szinte hihetetlen, de már két év telt el a ma sem kevésbé zseniális Tiszassippi óta, és végre megérkezett a folytatás a Desertdrive képében. A srácok hozzáállása, lelkesedése simán vitt magával, ráadásul a debütanyagot sokszor elővettem, így nem volt kérdés, hogy rárepülök-e a második részre.

Nos, semmi értelme mellébeszélni: a Desertdrive bizony k......tt jó lemez! Egyrészt úgy szól, hogy kirúgja az ember fogait, majd a daloktól seggre is ülünk, másrészt annyi mocsok és súly van benne, amennyi simán kivégezné a hallgatót, ha nem lennének úgy pakolva a dalok egymás után, hogy néha legyen esélyünk levegőt venni. Azt éreztem, hogy nem lesz rosszabb a második, mint az első, de hogy ekkora ugrás legyen, arra nem is mertem gondolni. Mikor az énekes, Kovács Gergő átlökte nekem a cuccot, gondoltam óvatosan belefülelek, erre teljesen rákaptam! De olyannyira, hogy bizony simán volt olyan műszak, amikor végig Ők bömböltek a fülembe, ami nálam abszolút csodaszámba megy. Az ok pedig nem más, mint az, hogy bizony ezek a dalok kellőképpen változatosak ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba a lemez. A csapásirány továbbra is a Down/Kyuss/Black Sabbath/Pantera irányvonal, csak egy leheletnyi modernizálással.

A 8 dal közül tényleg nem tudnék olyat mondani, amit lehagytam volna a lemezről. Zéró töltelék van rajta, de azért van pár sláger, ami határozottan kiemelkedik a többi közül. A mindent vivő dal nálam egyértelműen a Castaways, amitől kicsivel elmaradva jön a címadó és a Crossed. Ez az a három tétel, ami szövegében, dallamaiban még a másik ötnél is kicsit több tud lenni és húzó darabokká válni. A lemezt záró Queen Of The Dirt pedig olyannyira megmutatja, hogy kell lezárni egy lemezt, ahogy azt tényleg csak a legnagyobbaknál hallottuk eddig. Teljesen egyértelmű válik szinte minden tételből, hogy ez a banda nem akarja megváltani a világot, csak jó dalokat akarnak írni a kedvenceik nyomán. (Nem, nem koppintani, még véletlenül sem.) Határozottan érezhető volt már a debütnél is, hogy Gergő maximálisan kihasználja a torkában lévő kincset, a dalokat pedig erre építik fel, most pedig még inkább ez a helyzet. Ha kell, akkor üvölt, ha kell, akkor hörög, ha pedig az kell, akkor olyan dallamokat hoz, amik garantáltan beleragadnak már elsőre az ember fülébe. Ráadásul simán van, amikor mindez egy dalon belül többször is előfordul. (Erre tökéletes példa a Crossed.)
Ahogy említettem az elején, a hangzás most még bikább, mint legutóbb. A ritmusszekció iszonyat lüktetéssel dübörög, a gitársound tökéletes, az arányok pedig nem is lehetnének jobbak. Ami a borítót és a design-t illeti, ahogy az elsőnél sikerült elkapni a dalok hangulatát, úgy most is ez a helyzet. Nagyon remélem, hogy ebből már esélyes egy vinyl-verzió is!

A Desertdrive számomra mindenképpen a hónap meglepetése, azzal együtt is, hogy bizony számítottam erre valahol. Ha egyszer megkeresnénk azt a múltkor említett titkos magyar mocsarat, akkor aligátor-vadászathoz egészen biztosan meglenne a soundtrack. Ha Neked is tetszik a lemez, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy nézd meg a srácokat élőben is. Ennél már csak ott nyújtanak jobb teljesítményt.

10/10. Kétségkívül a hónap lemeze nálam!

Ric$ - 2018-04-20

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!