Philadelphia - Az érinthetetlen (Philadelphia - 1993)
(Filmkritika)

Rendezte: Jonathan Demme
Főszereplők:
Tom Hanks, Denzel Washington, Antonio Banderas
Történet:
Andrew Beckett - egy jólmenő nagyvállalat tehetséges ügyvédje - homoszexuális. Ezt sikerül egészen addig titokban tartania, amíg meg nem támadja a halálos kór, az AIDS. A látható jelek miatt a vállalat elbocsátja Beckett-et, persze koholt vádak alapján. Andrew nem nyugszik bele a döntésbe, felkéri Joe Miller ügyvédet, vállalja el az ügyet. Joe először elutasítja a felkérést előítéletei miatt, de azután ügyvéd énje kerekedik felül, s elvállalja az ügyet.

Van az úgy, hogy elkap a retro és előszedek egy filmet, amit hosszú évek óta nem láttam és kíváncsian nézem meg, vajon mit mond mai fejjel. Mivel Yoogee még nem látta, így különösen nagy volt az izgalom, hiszen én meg olyan régen, hogy szinte új volt számomra.Ő sem kérdezte meg, hogy miért kell megnéznie, hiszen tudja, nem szoktam olyan filmet ráerőltetni, ami szar, csak azért mert, valaki rámondja, hogy klasszikus.

A Philadelphia (a magyar címet hagyjuk, már akkor sem értettem, hogy a búbánatba és miért került oda) azon kevés, társadalmi problémákat feszegető, filmek egyike, ami bizony meg sem próbál élharcos lenni, rejtett üzenetekkel. Egyetlen dolog van, amit el akar mondani: az emberek félelme az ismeretlentől olyan gúnyos, öncélú ítélkezéshez vezet, ami rosszabb, mint amitől félnek. Én is emlékszem, bármennyire kis gyerek voltam a kilencvenes évek elején/közepén, hogy mennyire téma volt az AIDS sokszor. Hiába nem volt nálunk annyira komolyan tényező és mindennapos, mint az USA-ban, mégis voltak, akik féltek tőle. Ebbe a közegbe forgattak a készítők egy olyan filmet, aminél merészebbet akkor nem is lehetett volna szerintem. Sőt, azóta sem sikerült, még csak megközelíteni sem. (Igen, tudom, hogy ott a Dallas Buyers Club, azaz a Mielőtt meghaltam, de más 2013-ban filmre vinni egy igaz történetet, ahol ráadásul csak úgymond mellékszereplő a vírus maga, és más ezt több, mint 20 évvel ezelőtt.)
Tom Hanks annyira hitelesen alakítja a beteget, hogy néha feszeng az ember, már-már kellemetlenül érzi magát és elhiszi a színész haldoklását. Vannak esetek, amikor kicsit értetlenül áll az ember egy-egy Legjobb Színésznek ítélt Oscar esetében, viszont ez a szituáció, amikor az a szobor bizony teljesen jogos volt. (Sokkal inkább érzem jogosnak, mint a másodikat. Ezért nyugodtan meg is kövezhettek.) Denzel Washington-tól láthattunk ugyan jobb alakításokat ezen film előtt is (Nem véletlenül kapott Oscar-t a Glory-ban nyújtott alakításáért, ugyebár...), de szerint itt bizonyította először, hogy mennyire tudja uralni a vásznat és mennyire karizmatikus színész valójában. Kicsit igazságtalannak is tartom, hogy még csak jelölést sem kapott ezért a szerepért. Nem kívánok mindenkit végigelemezni, viszont Antonio Banderas mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ugyan nincs jelen túl sokat, amiben közrejátszik az is, hogy Tom Hanks karakterét nem a homoszexuális mivoltával akarják eladni nekünk úgymond, így szinte evidensé válik, hogy partnere sincs sokat a vásznon. Míg Banderas számomra (és szerintem még több millió Nő és férfi számára) a latin macsó megtestesítője, így meglehetősen furcsa Őt ebben a szerepben látni. (A Desperado-t például én hamarabb néztem meg.) Maximálisan hiteles, elhiszem, hogy szereti a partnerét, hogy aggódik érte, hogy fontos Neki. Sok romantikus filmben nem képesek elérni egy komplett játékidő alatt ezt a szereplők, Ő ezalatt a kevés jelenlét alatt is megcsinálta.
A Philadelphia különlegessége még számomra, hogy egy jó indulattal is csak erős közepesnek mondható rendező kihozta magából a maximumot, ezáltal pedig képes volt egy olyan pluszt adni a filmnek, aminek segítségével végig átjön az a keserédes, borongós atmoszféra, ami nem fojtogat ugyan minket, viszont végig érezzük annyira, hogy az esetleges boldog pillanatokban se feledkezzünk meg arról, hogy bizony jön a szomorú, egyértelmű és elkerülhetetlen végkifejlet. Demme sem előtte, sem utána nem tudott ilyet. (Persze, mondhatjuk a Bárányok hallgatnak című örökbecsűt, de azért szerintem óriási a különbség a kettő között, és nem a néma barik javára.) Az pedig, hogy Bruce Springsteen csodálatos betétdala megkapta az Oscart, teljesen egyértelmű és kézenfekvő kellett legyen, az az évi jelölteket figyelembe véve.

Amikor most, közel 30 éves fejjel megnéztem újra ezt a filmet, elgondolkodtam, hogy suhancként vajon mit vett rá, hogy megnézzem? Akkoriban nyilván én is ugyanúgy fáztam a témától, mint férfitársaim túlnyomó többsége, vagy mint a filmben Joe Miller ügyvéd úr. Azt azonban biztosan tudom, hogy már akkor is éreztem ugyanazt a letaglózottságot, amit bizony most is éreztem, amikor újranéztem. Nem tökéletes film a Philadelphia, ugyanis hazudnék, ha ezt próbálnám állítani, viszont eléggé közel áll hozzá. Inkább azt mondanám, hogy azon kevés filmek egyike, ahol az előbb már elkerülhetetlennek titulált végkifejlet és a biztosra vehető lelki sanyargatás ellenére kapunk egy kis elgondolkodtatást és reményt. Ezekre pedig nagy szükségünk van, ahogy az ilyen filmekre is. Bátran süthetjük rá a klasszikus jelzőt szerintem.

10/9,5
Ric$ - 2016-09-07

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!