Paddy And The Rats: Riot City Outlaws (2017)
(Zenekritika)

Durva belegondolni, hogy már majdnem 10 éve megy a Paddy and the Rats, és a Riot City Outlaws már az ötödik lemezük. Mivel eléggé más körülmények között született, mint az előzőek és Ők maguk is sokkal bizakodóbbnak tűntek, mint a korábbi anyagok esetében, így szerintem bátran ki merem jelenteni, hogy nem csak az én várakozásaim voltak kellőképpen felfokozott állapotban.

Még mielőtt rátérnénk a producer személyére, egy kicsit érdemes az előző lemezről és az új anyagra való ráfordulásról beszélni. A Lonely egy parádésan jó lemez még mindig szerintem, ami eléggé más volt, mint az első három albumuk, viszont pont ez a merészség volt az, ami miatt kiállta az idő próbáját szerintem. A mássága pedig abból (is) fakad, hogy néhány dal Paddy szólóanyagának indult, amennyire én tudom, de végül mindenki hozzátette a magáét, aztán egy szerintem kellően karakteres, viszont tagadhatatlanul Paddy-s lemez lett a végeredmény. Az enyhén popos beütés nyilván nem tetszett mindenkinek, viszont ahogy mondani szokták: ami ment a vámon, az jött a réven, tehát senkinek nem lehetett oka csalódottságra. Még jobban felkapta a rádió is a csapatot, bődületes növekedés jött a nézőszámokban a koncerteken és a zenekar bizony egyre feljebb araszolgatott, minden tekintetben. Ám ennek ellenére, vagy éppen ezért, nem próbálták meg lemásolni a kereskedelmileg legsikeresebb lemezt, hanem azt mondták: back to roots, és újra kicsit kalózosabbra veszik a figurát. Nem mondom, hogy nem lepett meg a döntés, de valahol örültem is ennek, bármennyire szeretem a lemezt.
Amikor már javában folyt a dalírás és készültek a felvételekre, elment a zenekar egy közös turnéra az Ignite-al, majd Téglás Zoli bemutatta őket Cameron Webb-nek, akinek érdemei felsorolásához kevés lenne a karakterszám itt. Elég csak a Motörhead, Social Disortion, Pennywise, Headcat, Megadeth és persze az Ignite vele készült lemezeire gondolni. Az én szememben egy óriási zseni a pali, az pedig hatalmas dolog, hogy egy hazai zenekart bevállalt és a banda is megengedhette magának, hogy együtt dolgozzanak és készítsenek el egy Paddy And The Rats lemezt. Nos, ilyen ráfordulással szerintem nem csoda, ha az elvárások valahol a Kékestető magasságában voltak. Vagy talán még kicsit magasabban is.

A vissza a gyökerekhez és Cameron miatt azt hittem, zero pop-os felhang lesz a lemezen, amire már a nyitó Aerolites rácáfol, hiszen ez a legjobb értelemben popos felhangú dal nyitja meg a lemezt, a Join The Riot pedig úgy folytatja, hogy egy pillanatra sem kételkedünk: ez most tényleg oda fog baszni rendesen. A harmadikként felcsendülő Black Sails pedig végképp megvett kilóra, ez a ténylegesen korai Paddy dalokat (Clock Strikes Midnight, Pilgrim On The Road) juttatja eszembe, csak éppen most olyan megszólalással, amilyet azok mindig is megérdemeltek volna. És akkor itt kicsit meg is állunk. A Lonely megszólalása már abszolút rendben volt, viszont most sikerült még erre is ráfejelni. Varga Zoli és a SongSong Production nyilván benne maradt a képletben, ugyanis már csak a baráti szálak révén sem tudta/akarta volna elengedni Őt a produkció. Így tehát a sound abszolút a tökéletes felé konvergál, végre minden hangszer úgy és olyan arányokkal szól, ahogy egy ilyen lemezen kell és elvárja az ember. Kövezzetek meg, de sem az új Dropkick Murphys, sem az új Flogging Molly nem hozza ezt a szintet megszólalásban, és (sajnos) dalok tekintetében sem.

Amikor Paddy-vel interjúztam tavasszal, azt mondta, ahhoz képest, hogy a korai dolgaikhoz akartak visszanyúlni elsősorban, mégis leginkább a Tales From The Docks és a Lonely Hearts Boulevard keverékének tudna legjobban leírni az új anyagot. Miután először végighallgattam, az én benyomásom is abszolút ez volt. Annyi különbséggel, hogy ezúttal szerintem egyetlen üresjárat sincs, talán most először. Nem szeretnék végigelemezni 15 dalt, és szerintem szükség sincsen erre. A lemezen alapvetően két különböző arc villan fel: a folk-punk kalózos és a folk-punk popos, viszont egyetlen pillanatra sem érzem eklektikusnak, vagy egymástól elütőnek a dalokat. Nyilván vannak kiugróan jó dalok, vagy olyanok inkább, amik azonnal hatnak, és legfeljebb második hallgatásra már üvölti az ember a refrént (Join The Riot, Black Sails, Blow, One Last Ale, Far Far Away, Bound By Blood, Summer Girls, I Wont Drink Again), vannak a lassabban beérő, poposabb, dúdolós tételek (Aerolites, Castaway, Another Life, Children Of The Night) és vannak a klasszikus értelemben vett folkos, táncolós darabok, amiktől igazán kerek lesz ez a dalcsokor. Sok olyan dallam van, ami emlékeztet picit korábbi Paddy dalokra, és kifejezetten jól esett ezeket hallani, hiszen ebbe a műfajba mindig is belefért a múltidézés és az a feeling, miszerint minden dallamot eljátszottak már legalább egyszer ugyebár. Azt a bizonyos igazán ír-feelinget is most érzem úgy igazán, pedig tisztán kihallani, nem volt koncepció, hogy ez márpedig olyan legyen, hiszen sok minden belefér a Paddy világába. (A záró Children Of The Night tökéletes példa erre kettősségével.)

Ahogy kerül egyre közelebb a Dropkick és a Flogging a teljes elfolkosodáshoz, úgy tesznek erre Paddy-ék kellően magasról. A Riot City Outlaws nem próbált biztonsági játékot játszani, ellenben sikerült megcsinálni a zenekar magasan legjobb lemezét. Nem tudom, hogy ebből mennyi volt Cameron Webb érdeme, de az egészen biztos, hogy ez a lemez most nagyon magasra helyezte azt a bizonyos lécet. Nem csak a zenekarnak, hanem a műfajnak is erre az évre. Ha csalódtál a két említett nagy név idei anyagában, akkor ez a korong Neked készült!

10/10. Pedig megpróbáltam szigorú lenni! :) Köszönet a CD-ért a zenekarnak!

Ric$ - 2017-08-23

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!