Nomad: Kilépő (Hear Hungary Music, 2020)
(Zenekritika)

A Nomad az a zenekar, akikről anno nem tudtam volna elképzelni, hogy szeretni fogom, most meg azt nem, hogy esetleg máshogy legyen. Ugyan az első lemez nem volt instant szerelem anno, a Hotel Polimer viszont határozottan igen. Onnantól fogva nagyon rajtuk tartom a szemem és figyelem, mit is csinálnak a srácok.

A már említett Hotel Polimer lemez valami egészen elképesztő hatással volt rám, és bár rossz nyelvek szerint azt a dalcsokrot csak egy kazincbarcelonai értheti teljes mértékben, mégis hozzám nőtt minden egyes pillanata. Cicó valami elképesztő módon tudta kitépni a lelkem, de mégis adni egyfajta reményt egy olyan élethelyzetben, amiről azt hittem, nem is fogok tudni vele mit kezdeni. Aztán jött a Márványmenyasszony, ami pedig maga a csoda. Mai napig az esszenciális Nomad lemez, faltól falig hibátlan nekem. Hatványozottan igaz rá minden, amit a Polimerre írtam, minden rezdülését kívülről tudom az egész albumnak. Innentől epekedve vártam az Új reményt, és bár akkor nagyon azt hittem, hogy egy újabb mestermű született, valahogy hosszabb távon be kellett látnom, hogy nem minden tétel működik róla. Nagyon jó, nagyon szeretem, de valahogy mégis lett és megmaradt egyfajta hiányérzet. Mindezek fényében kíváncsian vártam, mit sikerül Cicóéknak alkotni a Kilépőre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Kilépő az a lemez, amire a Nomadtól vártam. Elsőre nem is teljesen értettem, hogy miért ilyen a korong, aztán a feleségem fogalmazta meg a legjobban: el kellett engednem az elvárásaimat, hogy milyennek kellene lennie, így pedig meghallottam, mennyire zseniális. Valahogy ez a tíz dal, ebben a bő fél órában valami olyat hozott most, amire már nagyon régen szükségem volt, de valahogy egyetlen új lemezben sem találtam meg. Tavaly ezt éreztem a Storm The Studio és P.O.L.L.Y. lemezeknél, most pedig a Kilépő hozta el az érzést. Tudod milyen ez? Egy esszenciális Nomad lemez, ami Cicó minden oldalát megvillantja, azt a fajta édes-bús, menthetetlenül romantikus, jó értelemben naiv és idealista érzetet talán csak Ő tudja így megfogalmazni. Ehhez persze kellenek a többiek is, hiszen Juhász Marci a lelkét is kiénekli a dalokban, témái, dallamai kifacsarják az ember szívét, könnyeket csalnak a szemébe, hogy ezt a fajta egyszerű őszinteséget talán senki mástól ne várja soha többé, amit megkap a hangjától. Melléjük jön egy atombiztos ritmusszekció, amit a mindig mosolygós Nagy Levente és a remek kis színesítéseivel bármilyen egyszerű témát is remekül eldoboló Mihalik Ábel alkot. Ezek a zenészek külön-külön is élményszámba mennek, együtt pedig valami egészen különleges elegyet alkotnak.

A Kilépő tíz dala, vagyis kilenc, mert az utolsó előtti Papírhajó inkább csak amolyan felvezető Intro a lemezt záró Köszönömhöz, két részre osztható. Van hét végtelenül melankolikus, már-már depresszívnek ható tétel, amik természetesen, ahogy azt a zenekartól megszoktuk már, inkább felemelnek, mint lehúzzanak, de ez igényel egy minimális figyelmet persze. Aztán van három, ami pedig a határozottan pozitív vonalat erősíti már első hallásra is.
A lemezt nyitó, elsőként bemutatott Tövisek és rózsák, illetve a második singleként kihozott Lesz még nyár elsőre szokatlan volt, bármennyire is hallom most már, hogy bizony tipikus Nomad mindkettő. Elsőnek kicsit poposnak hatottak, bár a szó lehető legjobb értelmében. Nagyon erős dalokról beszélünk, nem csak hangszerelésben, dallamokban, hanem szövegek terén is. A harmadikként felhangzó címadó számomra szövegileg az egyik csúcspont a lemezen, két olyan sorral, amit szívem szerint azonnal pólókra nyomnék, hogy egész nap az emberek arcába tolhassam. (Nem lehet minden keserű/Legyen az élet édes és a Érezd a pillanatot, amit nekünk a most adott) Ezt követi az a tétel, amivel elsőre nem is nagyon tudtam mit kezdeni, aztán később meg az egyik legnagyobb favoritom lett, ez pedig a Fordul a szélirány. Szintén döbbenetesen erős szöveggel, remekül előadva, a nyitó gitártéma pedig instant libabőr. Érdekes, hogy van egy ismerős lüktetése, amit képtelen vagyok megfejteni, hogy mire is hajaz. Néha Depeche Mode, néha valami teljesen más, ha valaki megfejti, írja meg! Az ötödik tétel pedig a másik szegmens első darabja, az instant vidám dalok első darabja, a Kép a falon. Bevallom, hiába fogott meg elsőre ez a funkys-reggaes-skas, rockosabb tétel, kicsit furcsának találtam, hogy pont itt kapott helyet a lemezen. Talán szerencsésebb lett volna a Papírhajó elé betenni, hacsak nem az volt a cél, hogy megtörjék a melankóliát. A következő három dal viszont olyan szoros egységet alkot, hogy nem is tudom, hogy lehet-e külön nyilatkozni róluk. Az eleve dupla Az ember tragédiája a maga közel nyolc percével mindenképpen a lemez csúcsa, a szívfacsaró első, a zaklatott, kiútkereső második résszel valami egészen elképesztőt alkottak Cicóék. Marci mindenképpen itt nyújtja a legjobb teljesítményt, nem is csodálkoztam rajta, amikor megkérdeztem tőle, hogy melyik a kedvence a korongról, hogy ezt választotta, gondolkodás nélkül. Az elsőben hallható hátborzongató zongoratéma napokra a fülembe ragadt, nem tudtam szabadulni tőle, de azt vettem észre, nem is akarok. A szövegbeli Isten-keresés egyenesen könnyfakasztó, tökéletesen ellensúlyozva a giccs és művészet közötti hajszálvékony határvonalon. A második rész végén hallható már-már metalos élű témákat remekül lazítja el, ám viszi mégis tovább az Élek abban az álomban című tétel, ahol a szöveg ismét kicsit reménytelibb, még ha zeneileg itt-ott kicsit gitárgazdagabb is. Remek levezető a Papírhajó bő 40 másodperce, hogy az utolsó vidámabb darab, a köszönöm feltegye a pontot az i-re. Minden szempontból remek lezárása egy remek lemeznek. Főleg, hogy ehhez most tényleg egy minden szempontból magukhoz illő hangzást is sikerült találni, amit a borító tényleg csak teljessé tett.

Igazából nagyon sokat tudnék még elmélkedni a Kilépőről. Viszont az egészen biztos, hogy felesleges. Aki szereti a Nomadot, annak egészen biztosan tetszeni fog, aki eddig nem szerette, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ezzel szeresse meg, akár még azt is mondanám, most van erre a legjobb esély. Ezt a lemezt hallgatva ugyanis helyére került az Új remény is, a Végállom is, és végre tudom a jelenlegi helyzetet is pozitívan kezelni. Hogy miért? Nos, ez a 33 perc melankólia és az a tény, hogy a "semmi" előtti utolsó koncertem is Nomad volt, mindent megmagyarázhat. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a lemez nagyon sokáig velem marad majd. Sőt, talán még tovább.
 
10/10. Köszönöm Srácok. Mást nem is tudok hozzátenni.
Ric$ - 2020-06-19

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!