Eddig azon kellett sopánkodjunk, hogy senki nem jön hozzánk, kis túlzással, most meg nagyon gondosan kell beosztanunk a koncertjegyre valót, annyi a jobbnál jobb koncert. Mivel Billy bácsi mindig is a nagy kedvenceim közé tartozott, így nem volt kérdés, hogy az Ő koncertjén mindenképpen ott kell lennem, ha törik, ha szakad. Kicsit kalandosan alakul ugyan a bulin való részvételem, de végül időben sikerült odaérni.

Kentucky fenegyerekei nem igazán ülnek a babérjaikon. Ez már a harmadik anyaguk, ami a Mascot-nál jön ki és talán a leginkább felszabadult a három közül. Amikor megláttam a borítót, már pontosan tudtam, hogy ez a lemez abszolút nekem szól majd.

Edmonton fenegyerekei szerencsére nem tudnak megülni a nemesebbik felükön és egy évvel a legutóbbi, nem mellesleg remekül sikerült Kentucky című lemezük után újra itt vannak egy hat tételes Ep-vel. Az előzetes promóanyagok alapján nem teljesen volt tiszta számomra, hogy mi a céljuk ezzel a kiadvánnyal, ám mivel nem igazán szoktak időhúzó anyagokat babrálni, nem volt kérdés, azonnal meghallgassam-e?

Ha vannak zenekarok, akikkel anno kicsit elbántam, mikor néha-néha negatívabb hangvételű kritikát írtam, akkor a Rumproof mindenképpen ilyen. Azonban becsületükre legyen mondva, egy pillanatnyi sértődés sem volt szerintem, a lemezt meghallgatva pedig azt mondom, lehet, Ők is éreztek ezen dolgokból párat, mert ezúttal teljesen másabb az összkép.

Szinte hihetetlen, de már két év telt el a ma sem kevésbé zseniális Tiszassippi óta, és végre megérkezett a folytatás a Desertdrive képében. A srácok hozzáállása, lelkesedése simán vitt magával, ráadásul a debütanyagot sokszor elővettem, így nem volt kérdés, hogy rárepülök-e a második részre.