Megkésett Anyák napi megemlékezés, az utolsó napok Édesanyámmal
(Gondolatébr.)

Éltetek már át olyan pillanatot, olyan napokat, amikor azt hittétek, hogy ez valójában nem veletek történik? Amikor teljesen biztosak vagytok benne, hogy csak a kanapén fekve belealudtatok egy rossz filmbe, és azt álmodjátok tovább? Nos, én 12 évvel ezelőtt szentül meg voltam győződve erről. Sajnos nem vígjátékba álmodtam bele magam, hanem egy igazi drámába, vagy tragédiába, vagy nevezzük, aminek akarjuk. A lényeg, hogy nagyon nem volt jó, és minden percben azt reméltem, mindjárt felébredek belőle.

A sztori annyira klasszikus és kiszámítható, mint amennyire általános jelenség idehaza az átlagemberek életbe való belekeseredése. Édesanyám gyerekkorának taglalásába nem mennék bele, mert igazából sokat nem adna a történethez, de annyit mindenképpen ildomos tudni, hogy szegény, paraszti családból származott. Kilencen voltak testvérek, nyolc lány és egyetlen fiú. Minden házimunkából ki kellett venni a részüket, szóval a munka fogalma nem volt ismeretlen számára, így Édesapámmal karöltve felépítettek egy jó nagy családi házat nekünk, és tisztességben neveltek minket a Bátyámmal. Aztán ahogy az lenni szokott: belebetegedtek a munkába. Édesanyám szó szerint is, de Édesapám is mondhatni. Zűrös testvér, folyamatos családi perpatvar, a gyárbeli vegyszerek miatt romló egészségi állapot, (ami gyerekkortól problémás volt, számtalan műtét, sérvek, stb.) egyre nagyobb alkoholfogyasztás, stb. Munkahelyváltás után egy fokkal talán lelassult a romlás, de még így sem volt igazán problémamentes az egész, köszönhetően a közel 20, vegyszerek között töltött évnek. Az új munkahelyen hiába jött a karrier, az egészségi állapot azt mondta: Állj! Jött a rokkantnyugdíj, de ugyebár az meg pont annyi volt, ami az éhenhaláshoz sok volt, a megélhetéshez viszont kevés. Mivel a korábban említett családi zűrök miatt komolyan kezdett eladósodni a család, ezért ekkor volt egy banki hitelünk, ami szépen, lassan kezdett is bedőlni, de valahogy mindig sikerült megúszni, hogy ne legyen probléma. Folyamatosan napirendi téma volt: közműtartozás miatt villanylekapcsolás, gázlekötés, és társai. Lassacskán, mivel Anyu nyugdíj mellett is dolgozott, kezdtük magunkat valamennyire összeszedni, aztán jött a hidegzuhany.

Először csak jöttek a rosszullétek, görcsök, de főleg a hányinger. Aztán Anyu elkezdett fogyni. Mindig vékony volt, de akkor ijesztően kezdett elvékonyodni. Egyre csak húzta az orvost, mondván biztosan csak a változókor miatt van, biztosan korábban jött nála (44 éves volt ekkor.), vagy csak valami vírus... Ám amikor már hónapok óta húzódott a dolog, és már-már semmi sem maradt meg benne, akkor elment orvoshoz.
Sosem fogom elfelejteni. 2004. 03. 11., csütörtök, 11:40. Hazajöttek orvostól Anyu és a Bátyám, lejöttem az emeletről, félbehagyva az Én, a kém című filmet, mert éppen otthon voltam suliból egy megfázás miatt. Alig vártam, hogy végre elmondják, hogy mi is van. Anyu némán lerogyott az ebédlőasztalhoz, majd az asztalra borulva sírva fakadt. Csabi, a bátyám némán a szekrénysornak dőlve nézett, és rágta a szája szélét.
- Mondjatok már valamit! - szinte üvöltöttem.
- Rák. Anyu rákos.
- Ne viccelj már ezzel baszd meg!
Ekkor Anyu rám nézett, és abban a pillantásban, azokban a szemekben minden benne volt. Minden, mondania sem kellett semmit. Tudtam, hogy ez nem vicc.
- Gyere, ülj ide hozzám egy kicsit. - mondta nekem, de valahogy nehezen indultak meg a lábaim.
Leültem mellé egy székre, és elkezdte mondani azokat a szürreális, mégis nagyon húsba vágóan valóságos dolgokat. Méhnyakrák, áttétes, fél év, talán egy, legjobb esetben kettő. Ezen a ponton felrohantam az emeletre és zokogni tudtam volna. Üvölteni, törni és zúzni. Valamiért mégsem tettem. Csak átvészeltem a napot, majd másnap sokat beszélgettem Anyuval. Fejtegettük az élet nagy kérdéseit, próbáltam nyugtatni, hogy tuti tévednek az orvosok, minden rendben lesz. Belül nagyon féltem, mert sosem láttam még Anyut ennyire összetörtnek. Ő mindig erős volt, talpraesett és mindenki szerette. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez az Asszony ne hosszú és boldog élet után hunyja le a szemét, hanem egy ilyen szemét dolog, mint a rák eméssze Őt fel.
Elővett a szekrényből 50.000 Ft-ot, ami a mai fejjel nézve, de már egy kicsit akkor is csak aprópénznek tűnhetett, de Ő a kocsmai jattokból és rokkantnyugdíjból tette félre. Odaadta, azzal a jelmondattal, hogy ha rosszabbul lesz, és kórházba kerül, legyen mihez nyúlnom, ha kell valami, de csak az Ő engedélyével. Elmesélte, hogy az érettségire spórolgatott már, mert hát egy év és itt van a nyakunkon, mondta. Együtt találtuk ki, hogy hová dugjam el, mert sajnos akkoriban otthon elég könnyen lába kelt a zsebpénzemnek, ha nem dugtam el valami jó helyre. Egyetlen helyet éreztem elég biztosnak, ha könyvekbe rejtem. (Az ezüst-tó kincse, 68. oldal 20.000, Vadölő, 77. oldal, 20.000 és persze A koppányi aga testamentuma, 32. oldal, 10.000) Az anyagi helyzetünkről mindent elmond, hogy ez a pénz lett az örökségem. Összesen. Nekem akkor ez egy vagyon volt. Borzasztó hálás voltam érte, és azt bizonygattam, hogy erre még jó darabig nem lesz szükség.

Aznap, péntek este muszáj volt elmennem otthonról, mert egyszerűen ki kellett szellőztessem a fejem. Irány Esztergom, a buszon Phil Anselmo üvöltötte a fülembe, hogy ájmbroken! Nagyon átéreztem. Randi Katával, majd Stressz. Annyira az arcomra lehetett írva minden, hogy még Dzsinya is csak kedvesen mosolygott, majd amikor elmeséltem Neki, hogy mi is a helyzet, nagy szavak helyett megölelt, és azt mondta:
- Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Hadakozhatsz ellene, de nincs értelme. Fogadd el. Ahogy történni fog, úgy lesz a legjobb mindenkinek, akkor is, ha most azt hiszed, ez butaság.
Valóban annak hittem, de mégis bíztam a szavában, hiszen sosem mondott baromságokat, se előtte, se utána. Próbáltam ennek fényében felfogni a dolgokat, de csak nagyon nehezen ment. Annyira, de annyira kölyök voltam még, és olyannyira hinni akartam, Anyu mindig ott lesz nekem, amikor kell, és a szoknyája mögé bújhatok, ha elegem van a világból, hogy kikészített a gondolat, hogy tulajdonképpen a visszaszámlálás napjai zajlanak. Gyorsan elröppent a hétvége, ilyen csendes vasárnapi ebéd se nagyon volt még nálunk azelőtt. Hétfőn, mivel március 15-én a faluban nem volt nyitva semmi, Anyu pedig szeretett volna enni valami sütit, bementem Esztergomba, de mondtam, hogy kicsit később megyek csak haza, benézek Kalmár Árpi barátomékhoz. Azt hittem, hogy egy kis kikapcsolódás jót fog tenni, picit eltereli a gondolataimat, bár ez minden bizonnyal így lett volna, ha nem a 28 nappal később című film a program. A lényeg: sikerült Anyunak vennem franciakrémest, tudtam, hogy az a kedvence. Ekkorra már sajnos alig volt olyan étel, ami megmaradt volna benne. Örültem, hogy ezt végre jóízűen, mosolyogva ette meg, és talán ezen az estén kicsit jobban is aludt, mint az ezt megelőző napokban.

Nagyon érdekes, hogy Édesanyámhoz kötődő emlékem lényegesen kevesebb van fiatalkoromból, mint Édesapámhoz kötődő. Anyu szerette magát szigorú szülőnek beállítani, de én inkább igazságosak mondanám, mint szigorúnak. Az volt az alapelve, hogy nincs kötelező hazaérkezési idő, de tájékoztatni kellett Őt, hogy ha mondjuk este 10-re nem érek haza. Ez a metódus kb. mindenre igaz volt. Szerette tudni, hogy mit és hogyan csinálok, és ha elégedett volt a folyamattal, akkor onnantól kenyérre lehetett Őt kenni. Amennyire szűkössé váltak az anyagi kereteink, annyira igyekezett bőkezűen mérni a zsebpénzt, amikor lenyugdíjazták. Ha éppen nem volt elég, akkor pedig dolgozhattam, hogy legyen kicsit több. Az az érdekes, hogy az ilyesmit több kortársam roppant rosszul élte meg, én viszont akkor sem és most sem tartottam ezt egy rossz dolognak. Annak ellenére, hogy a mai napig szeretem szórni a pénzt, mint bolond a lisztet, kicsit segített ez abban, hogy a munkát és annak gyümölcsét jobban meg tudjam becsülni. A munka bármi lehetett: kocsmai pultozás (lévén jóval idősebbnek néztem ki), nehezebb házimunka, bodzaszedés, ami éppen adódott. Mindig segített, hogy meglegyen annyi pénz, ami éppen kellett valamire.

Kedden reggel bementem suliba, majd a harmadik óra után telefonált a Bátyám, hogy Anyut bizony be kellett vinni a kórházba, mert nagyon nincs jól, suli után azonnal menjek oda. Eléggé nehezemre esett bemenni, majd egy kórtermi ágyban látni Őt, legyengülve, és kicsit talán kábán is. Ekkor még nem tudtam, hogy miért is ilyen bágyadt. Ott voltam vele jó két órát, beszélgettünk, majd hazamentem, és még imádkoztam is, annak reményében, hogy ettől tényleg jobb lesz minden.

Szerintem olyan kilencedikes lehettem, amikor augusztus 20-án mondta Anyu, hogy később majd Ő is lejön az utcabálba, legyen bekapcsolva a telefonom. Bőven hajnal felé járhatott, amikor Anyu tényleg megjelent. Ittunk egy sört, mondván már nagy lapaj legény vagyok, igyak egy sört vele. Ettünk egy sült kolbászt, később még egy energiaitalt is ittunk. (Emlékszem, az volt az első,  Red Bull, akkoriban kezdett menő lenni, és baromira nem ízlett egyikünknek sem...) Aztán amikor lefújták a bulit hajnali négykor, már világosban hazasétáltunk, és egy nagyon jót beszélgettünk. Ahogy az kell, mesélt a gyerekkoráról, milyen emberek voltak a szülei, akiket én sajnos nem ismertem, ilyesmi. Nagyon jó kis utcabál volt.

Szerdán suli után siettem a kórházba, ahogy csak tudtam. Mondták előre, készüljek fel, Anyu nincs jól, nem is nagyon ismer meg senkit. Ekkor már nagyon sok morfiumot kapott, de még így is szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Valamiért engem megismert elsőre, viccelődött, amennyire tudott, és folyamatosan Yoogee-ról kérdezgetett. (Ekkoriban már erősen téma volt a randi, de még csak egy-egy találkozás volt, így nem vittem haza bemutatni.) Szerintem kicsit megnyugtatta a tudat, hogy végre van egy lány, aki komolyabban érdekel. Egy darabig maradtam, majd muszáj volt hazamenjek, mert borzalmas volt Őt ilyen állapotban látni.

8-9 éves koromban mentünk családilag nyaralni Sárospatakra, Nagypapám testvérékhez. Csodálatos nyarak voltak azok. Valamit elnézhettünk a menetrendi könyvben, mert sokat kellett várni a Keleti Pályaudvaron, de így legalább volt idő mindent megnézni az aluljáróban. Hosszú ideig nézelődtem a könyves standnál, mert nem tudtam eldönteni, hogy melyik könyvet szeretném: Indiana Jones és az Utolsó kereszteslovag, vagy pedig Richard Howard: Bonaparte hódítói. Anyu kicsit kétkedve mutatott az utóbbira, hogy ezt biztosan el fogom olvasni? Vadul bólogattam, és megvette mindkettőt, holott előzetesen csak egyről volt szó. Megsimogatta a fejem, és azt mondta: könyvet bármikor és bármennyit kaphatok, amíg tényleg el is olvasom őket. Ezt később is betartotta. Amíg a faluban (Sárisáp, ott laktam, mielőtt rájöttem, hogy Esztergom az Otthonom) működött a könyvesbolt, ott is rendszeresen kaptam könyveket. (Ha emlékeim nem csalnak, akkor az vagy egyben volt egy játékbolttal, vagy egymás mellett, és úgy szólt a megállapodás, hogy vagy játék, vagy könyv. Egyszer megláttam a Maverick című film könyvváltozatát, onnantól leginkább a könyv győzött.)

Csütörtökön, március 18-án, mindössze egy héttel azután, hogy kiderült a rák, 11:00 óra körül szólt Apu, hogy menjek be Anyuhoz, a lehető leghamarabb. Nehezen ugyan, de sikerült hamarabb lelépnem a suliból, és bemenni a kórházba. Apu és a Bátyám hazamentek lefürdeni, átöltözni, Keresztanyám volt Anyu mellett. Anyu békésen aludt, szemmel láthatóan jobban volt, nem voltak fájdalmai. Ültünk az ablak mellett, beszélgettünk, aztán megláttam, hogy Anyu mozgatni kezdi a jobb kezét. Odaléptem hozzá, a tenyereim közé fogtam az Övét, ám ekkor sóhajtott egy nagyot, majd összetette a két kezét a hasán, és kifújta a levegőt. Elhunyt. Keresztanyu szaladt az orvosért, de én már láttam, hogy hiába. A nővér levette az óráját, amit szerintem még éjjel is a kezemben fogtam utána, és felhívtam Aput a hírrel.

Az első pár nap komoly sokkja után érdekes módon olyan emlékek jöttek elő folyamatosan, hogy képtelen voltam annyira tragikusan látni a világot, mint a többiek. Yoogee rengeteget segített, ahogy később a családja is, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy Neki már jobb, ugyanis egy jobb helyen van, megszűnt a szenvedés. A temetés után sem maradtam a családdal sajnálni magamat, hanem inkább beültünk Yoogee-val az Ettore Kossuth utcai, régi kis cukrászdájába, és beszélgettünk, sütiztünk egy jót. Rengeteget meséltem Neki Anyuról akkor, és azóta is.

Nyilván mindenki a saját Édesanyját látja tökéletesnek gyerekfejjel, de én úgy éreztem, hogy keresve sem lehetne jobb szülőm Nála. Ő az az anyakép számomra, ami az igazi követendő példa, aki mindent megtesz a családért. (Biztosan véletlen, amiről ugyebár tudjuk, hogy nem létezik, hogy a még nem anyósom Tünde, és a párom, a gyermekem Édesanyja, Yoogee, vagyis Kata is ilyen.) Nagyon régen kezdtem el írni ezt a cikket, és sokszor torpantam meg közben. Akarom? Ki akarom tenni? Végletekig lecsupaszítva elétek tárni ezeket a nehéz napokat? Ám Anyák napján úgy döntöttem, hogy igen. Kiadom magam, viszont szeretném, ha tényleg mindenki minden percet áldásnak tekintene, amit az Édesanyjával tölthet. Három lépcsőben emlékezem meg a cikk végén Anyuról: Az Ő kedvenc számával, majd azzal a dallal, ami rengeteget segített, hogy fel tudjam ezt dolgozni, végül azzal a verssel, ami leírja azt az érzést, amit akkor éreztem, és bizony néha még most is elő-elő tör. Nagyon szeretlek Anya. Tudom, hogy itt vagy most is velem, és figyeled minden lépésünket. Találkozunk még. Nagyon hiányzol.
Anyu kedvence:

A Dal, ami rengeteget segített, és még manapság is segít, ha előtörnek az emlékek:

És a végére a vers, amiben tényleg minden benne van:

Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét —
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi —
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.

Ric$ - 2016-05-04

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!