Linkin Park: One More Light (2017)
(Zenekritika)

Az egészen biztos, hogy a Linkin Parknál kevés megosztóbb zenekar van és volt. Amikor először elkezdték szellőztetni az új lemez készültét, elgondolkodtam: vajon a The Hunting Party korongon hallható harapósabb hangvétel dominál majd, vagy az a maszatolós, langyos semmi, ami az előtte lévő három (Minutes To Midnight, A Thousand Suns, Living Things) lemezt jellemezte. Nos, bizonyára akit érdekel még 2017-ben ez a banda, az már belehallgatott az előzetesekbe és pontosan tudja a választ: egyik sem.

Sosem voltam ez a demok még jók voltak típus, de a Linkin Park pontosan az a banda volt nálam, akinek első két albuma számomra etalon, majd utána bizony kellett Nekik 10 év, mire egy olyan lemezt voltak képesek produkálni, amit képes voltam jó érzéssel végighallgatni és szeretni. Az előzetesek alapján abban biztos voltam, hogy nem nagyon lesz középút: imádni, vagy utálni fogom ezt a lemezt. Hogy miért is merült fel az előbbi opció? Nagyon egyszerű a válasz: nagyon tudom szeretni a jó és igényes popzenét. (Hatalmas Take That fan vagyok, a countrypop mániámról már nem is beszélve.) Míg a Heavy nem feltétlenül engedte azt sejtetni, amilyen a 10 dal valóban, addig a Good Goodbye például abszolút szerelem volt első hallásra.
Ezen a lemezen egy hang rock sincsen szinte, mindössze a dallamokban köszön vissza egy-egy ismerős hangsor, de a torzító egyetlen egyszer sem kerül elő a számokban. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy élőben sem vehető biztosra majd a jelenléte az album dalainál. Arra azonban nagyobb összegben mernék fogadni, hogy e tíz tétel legalább fele bekerül majd a setlistbe az idei turnén.

Nos, de hogy essen szó kicsit a dalokról, mert bizony lehet itt bármilyen palotaforradalmat kreálni és árulást kiáltani, dalok bizony vannak, méghozzá jók. A lemezre került 10 dalból nálam alaphangon 8 méregerős és a maradék kettő sem rossz, csak éppen a többihez képest gyengébb. Ami alátámasztja a kijelentésem, miszerint igenis jók ezek a tételek, az nem más, mint az, hogy a lemez legnagyobb slágere, a Talking To Myself, vagy a már említett Good Goodbye egy egészen más hangszerelésben is ütne (igen, talán még nagyobbat is), de a Battle Symphony, van a Halfway Right egy akusztikus aláfestéssel simán elmenne akár még egy Poison lírának is, ha egy kicsit messzebbre kalandozunk ezzel a gondolattal. Amit még mindenképpen kiemelnék, az a lemezt záró Sharp Edges, ami olyan lüktetéssel bír, hogy nem tudom nem újraindítani az albumot. Igazából minden egyes számban van olyan, ami miatt megemlíthetném, de inkább azt mondom: tegyetek vele egy próbát. Ha valaha is volt olyan mainstream pop dal, ami tetszett (Justin Timberlake, Timbaland, ilyesmi), akkor szerintem nem is tudtok nagyot tévedni vele. Chester olyannyira remek formában van, hogy kvázi a hangja megmentené a lemezt akkor is, ha esetleg nem jó. És ez miért bizonyíték? Mert más hangszerelésben szerintem ember nem lenne, aki ne ölelné keblére a One More Light-ot.
Baromi nehéz megfejteni, hogy ez a lemez most Linkin Park-e, vagy sem? A mérleg egyik serpenyőjében ott van Chester Bennington nyilatkozata, miszerint haladni kellene a korral, igényekkel és elfogadni, hogy most ez a Linkin Park, míg a másikban meg ott van a Hibrid Theory, a Meteora és a The Hunting Party. Mondjuk azt, hogy ez Chester LP néven kiadott szólólemeze, ami egy remek pop album. Ha képesek vagyunk ehhez így hozzáállni, akkor nagyon jól fog telni ez a 35 perc. Azt nem állítom, hogy bármilyek dal is válhat róla annyira ikonikussá, mint mondjuk az In The End, vagy a One Step Closer, de ettől még azt is kár lenne rásütni, hogy ez a lemez szar. Ugyanis nem az, közel sem. Sőt.
Csúcspont(ok): Good Goodby, Talking To Myself, Sharp Edges
Mélypont(ok): Heavy (Nem katasztrófa, de a többi sokkal erősebb.)

Ric$ - 2017-05-18

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!