Hellyeah, Magma Rise - Barba Negra, 2015. 06.07.
(Életképek)

Mivel a tavalyi FEZEN-es Hellyeah koncert megszólalása hagyott némi kívánnivalót maga után, ezért nem volt kérdés, hogy a Barba Negrában is megnézzük a bandát. Nagyon vártam a bulit, hiszen a helyszín miatt evidens volt, hogy a hangzás ezúttal penge lesz, és azért egy klub, az mégiscsak egy klub, úgymond autentikus környezet.

A közlekedés sajátosságai miatt (épülő körforgalom, vasárnap esti dugó és társai) sajnos az estet nyitó Room of the Mad Robots koncertjéről sikerült lecsúsznunk, így csak az utolsó hangokat csíptük el. Viszont öröm volt az ürömben, hogy a Magma Rise koncertjét teljes egészében megnézhettük, és hát volt is mit. Mindig öröm látni ezt a bandát élőben, mert ahogy ezen az estén is, úgy mindig süt róluk, hogy mennyire a zene az életük. Volt, aki megjegyezte, hogy nem voltak a legjobb választás a Hellyeah elé, de rajtuk kívül maximum az Asphalt Horsement tudtam volna itthonról elképzelni ide. Korrekt keresztmetszetét nyomták el a két nagylemezüknek, tisztességes megszólalással, végig fenntartott érdeklődéssel. Bárhol, bármikor jöhet Magma buli!

Amikor közeledett a Főhősök kezdési ideje körbenéztem a Negrában, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy elégedett voltam a nézőszámmal. Szégyenben ugyan nem maradtunk, mert legalább 2-3x annyian néztük őket, mint a Rock In Viennán, de ettől még több emberre számítottam. Bár Európában még annyira nem fut a csapat, itthon meg pláne, reméltem, hogy a mocsok jól sikerült tavalyi lemez azért kicsit nagyobb népszerűséget hoz Nekik, hiszen Kevin Churko mindent megtett, hogy a Blood For Blood lemez senki ne okozzon csalódást. Tom Maxwell szerencsétlen balesete miatt először meg is ijedtem, hogy lemondják a turnét, de aztán kiderült, hogy keményebb tökű gyerekek Ők annál, és lenyomták egy gitárral a turnét. Ráadásul úgy, Christian Brady mindössze egy éve csatlakozott a zenekarhoz. Érdekesen indult ez a koncert így.

Este kilenc után pár perccel aztán a színpadra robbant a banda, méghozzá a névadó, Hellyeah című dallal, és kicsit meg is lepődtem, mert a hangzás szerintem nem volt a legjobb. (Itt még, aztán szerencsére harmadik dalnál már abszolút nem lehetett senkinek egy szava sem.) Egyrészt kicsit hiányoltam a másik gitárt, másrészt pedig kásásnak éreztem a dolgokat. Chad Gray több, mint zseniális frontember. Nagyon él a színpadon, az ember elhiszi Neki, hogy Ő tényleg a heavy metálért él, ahogy Ő mondta. Volt is minden, aminek lennie kellett: művér, gesztikulációk, viccelődés, rohangálás, stb. Az mondjuk nekem nem volt szimpatikus, hogy a lemezen hallhatónál jobban széthörögte a számokat sok esetben, ám ez lehet egyedül csak engem zavart. Másodikként érkezett az első számú kedvencem a csapattól, a Matter of Time, amit aztán a Sangre por Sangre követett. Ennél tökéletesebb kezdést aligha kívánhatott volna bárki magának, le a kalappal.

A Blood For Blood lemezről egy évvel a megjelenése után is ugyanaz a véleményem, mint akkor: közel hibátlan teljesítmény, ami remekül megmutatja a banda keresztmetszetét, bár némileg több southernes ízt el tudnék viselni itt-ott. Tekintve, hogy ez a turné is ezt a korongot hivatott promotálni, elég sok dal előkerült róla, amit egyáltalán nem bántam, sőt, a Black Decembert még el tudtam volna viselni a nagy hőségben. Az új dalok közül számomra egyértelműen a Demons In The Dirt és a DMF ütött legjobban, és az embereken végignézve egyik-másik szöveget már üvöltötték is együtt Chad-el, szóval nem biztos, hogy reménytelen számukra ez az európai piac. Én minden esetre simán el tudnám viselni, hogy 1-2 évente láthassam Őket idehaza. Ez az érzet akkor erősödött fel bennem leginkább, amikor elérkeztünk a koncert első csúcspontjához, a Moth-hoz. Ez az egyik olyan daluk, amivel sosem sikerült igazán megbarátkozzak, de valahogy itt olyan feelingel szólalt meg, hogy még én is dúdolgattam a bajszom alatt a sorokat.

Chad-nek volt egy roppant szimpatikus megnyilvánulása, amiben azt taglalta, hogy még ha nem is beszélünk egy nyelvet, a heavy metált azért mindannyian értjük, és ha van is valami gondunk, azt zárjuk ki az ajtón kívülre, és csak élvezzük a bulit. Hatalmas igazság, és az én szememben ez egy nagyon respektálandó megjegyzés volt. (Még akkor is, ha ez nyilván csak egy sablonszöveg.) A koncert vége felé aztán Vinnie Paul is szólt hozzánk néhány jó szót, és kapta is a méltatást egy jóféle kórus formájában. Megjegyzem: kiváló formában volt, és hatalmas élmény volt Őt látni játék közben!

A Drink Drank Drunk volt az, amire azt mondtam, hogy ez igen kérem. Mocskos módon odapirították, ráadásul olyan elánnal, hogy el is feledkeztem róla, hogy csak egy gitár, hol a másik, nem elég telt a sound, inkább csak élveztem és üvöltöttem. Akárcsak a nagy sláger, a You Wouldnt Know esetében. Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a Moth-al, de a koncerten minden más ezúttal is tökéletesen bejött, és nem tudtam nem dúdolni. Majd jött a záró Cowboy Way, ami a második korong egyértelműen legjobb dala, és itt jött ki igazán a zenekaron szerintem, hogy mennyire örömzenélésről szól. Felszabadultan, sallangmentesen tolták a dalt, majd amikor vége lett, elbúcsúztak, aztán függöny el és jött a muzsika a hangulatfelelőstől. Többen várták, és titkon kicsit én is, hogy lesz ráadás, és elnyomnak még valamit (mondjuk a zseniális Band of Brothers-t), de aztán nem. Be kellett érjük ezzel a hetven perccel.

Azt kell mondjam, a Hellyeah egy nagyon jó zenekar. Sokkal több van benne, amit anno az első két lemeznél gondoltam. A koncert ugyanakkor közel sem volt tökéletes, inkább csak hangulatos és nagyon jó, a Top10-es listámban biztosan nem kerül bele. Ám ha valaki feltenné a kérdést, hogy lesz Hellyeah megint, jössz? Gondolkodás nélkül mondanék rá azonnal igent.

Ric$ - 2015-07-01

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!