Drowning Pool: Hellelujah (2016)
(Zenekritika)

A DP egy mindig is szívemnek kedves banda volt, egészen azóta, hogy a The Punisher filmzenén meghallottam a Step Up című alapvetést. Akkoriban éppen a második énekesével futott a banda, hiszen az alapító frontember, Dave Williams szívbetegségben elhunyt 2002-ben. Aztán kicsit fonalat vesztettem velük a harmadik énekescsere tájékán, nemrégiben fedeztem fel Őket újra, és döbbentem rá, hogy már bizony a negyedik frontember kiabál a mikrofonba náluk. Mivel eltelt újabb három év, itt az új Drowning Pool, a Hellelujah! (Mennyire mesteri szójáték kérem?) Úgy fest bejön nekik ez a tempó, én meg úgy vagyok vele, ha Nekik ennyi idő kell, hogy újabb frankó dalcsokrot tegyenek le az asztalra, akkor nekem is megfelel.

Az előző, Resilience lemezen debütált új frontember, Jasen Moreno elsőre nem igazán győzött meg, sokat kellett érnie bennem annak a lemeznek és azt mondanom, hogy igen, ez bizony jó döntés volt a banda részéről. A Hellelujah esetében már nem beszélhetek ilyen frusztrációról, itt az első daltól az utolsóig elkapta a srác a fonalat, és a témái bár se nem egyediek, se nem ezer közül felismerhetőek, nekem a lemez csúcspontját ezúttal mindenképpen Ő jelenti.
Zeneileg nem fordult ki magából a négyes, hozzák a tőlük elvárható karcos, horzsolós témákat, nagy ívű refrénekkel. Számomra Ők sosem voltak igazán a nu metál bandák közé illeszthetők, ahogy a poszt-grunge vonulat rájuk húzása sem igazán tükrözi a valóságot szerintem. Inkább húznék párhuzamot a Panterával, vagy a Hellyeah-vel, mint a Linkin Park-kal... Talán ennek is köszönhető, hogy annyi leszólást sem kaptak, mint kortársaik.
13 dal kapott helyet a korongon, amelyek között feltűnően kevés gyengébb van. Azt kell mondjam, hogy nagyon összeszedett és erős korong lett a Hellelujah. A nyitó Push-ban található feltűnően sok tiszta ének elsőre kicsit furcsa és idegen volt, de sikerült megszokni, és sokadszorra már bizony ütött rendesen. A második tétel, mely a By The Blood címre hallgat, bizony a lemez egyik leghúzósabb tétele, remélem előrukkolnak hozzá egy jó kis klippel is, mert bizony ez koncerteken is ütni fog, mint az állat, ebben biztos vagyok. A Drop kezdése valamiért nekem teljesen Helter Skelter, bár nem is biztos, hogy annyira hihetetlen ez, hiszen szerintem nincs zenekar, amire valamilyen formában a Beatles ne hatott volna. A Hell To Pay bombarefrénje azonnal a Mudwayne-t és a Hellyeah-t juttatta eszembe, az utánérzés mégsem vált zavaróvá, inkább kifejezetten jól jön ki itt. Remekül ellensúlyozza ezt a slágerességet a We are The Devil és a Snake Charmer menetelős, agresszív energialevezető mivolta. Ez a két dal elsőre is annyira borotvált, hogy simán jött az ismétlés mindkettőnél. Kell a populárisabb arc két ilyen tétel után, amit a My Own Way tökéletesen prezentál is. Majd a lemez legjobb refrénjét szállító Goddamn Vultures is akkora copy riffel indít (Trapt: Bring It, Skindred: Warning, stb.), hogy el is csodálkoztam, de óriási nóta lesz előle! Azonban itt jön a lemez mélypontja is, Another Name képében, mely dal nem kifejezetten rossz, csak annyira Marilyn Manson-os lett, hogy nekem nagyon kilóg a többi közül. A Sympathy Depleted és a Stomping Ground tételek hiába kerültek a vége felé a lemeznek, mégsem érzem gyengének egyiket sem, bár az is tény, hogy a lemez elején jóval veretesebb dalokat kapunk. Az utolsó előtti, Meet The Bullet nagyszerű dallamokkal megtámogatott refrénje remekül megmenti a dalt az unalomtól, ez a második olyan tétel, ami elvérezhetett volna, de szerencsére mégsem történt ez meg. A záró All Saints Day viszont pazar zárszó, már csak azért is, mert sikerül annyira felpörgetnie, hogy gondolkodás nélkül nyúlok újra a Play gomb után.
A hangzás nyilván profi, remek arányokkal, tökéletesen illeszkedik is a dalokhoz, ahogy a borítóval is elkapták a hangulatot, jobban is, mint az előző két-három lemeznél sikerült.

A Drowning Pool hatodik nagylemeze tökéletes ajándék a rajongóknak a banda huszadik születésnapja alkalmából, még akkor is, ha nyilván nem ezzel akarják megünnepelni ezt a két évtizedet. Amennyire nem hoz radikális újítást, számomra akkora meglepetés volt, még a kellőképpen jól sikerült előd tükrében is. Merész dolog januárban ilyeneket mondani, de ez a lemez előkelő helyen lesz az év végi listámon, az egészen biztos.

Csúcspont(ok): By The Blood, Hell To Pay, We Are The Devil, Snake Charmer, Goddamn Vultures
Mélypont(ok): Another Name

10/9! Bivalyerős! Még, sok ilyet!

Ric$ - 2016-02-05

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!