Dropkick Murphys, Derkovbois - Barba Negra Track, 2016.06.12.
(Életképek)

Az ír folk/punk bostoni helytartói, vagyis a Dropkick Murphys mostanában igencsak elkényezteti kis hazánkat, hiszen az elmúlt három évben minden nyáron megfordultak nálunk. Tavaly előtt, az Aerodrome fesztiváltól fáradtan, esőben szurkolhattuk végig a bulit a szemben lévő koncerthelyen, tavaly pedig az ország legnagyobb fesztiválján lépett fel Ken Casey és csapata. Az egész heti mostoha időjárást végigszurkoltam, hogy ha máskor nem is, legalább vasárnap este, a koncert idejére legyen esőmentes az idő. Bejött. Jó idő, jó társaság, hideg sör, Dropkick Murphys... Hát lehet ennél jobb nyári estét elképzelni?

A meghirdetett kezdést pontosan betartva csapott a húrok közé a Derkovbois, akikre legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudtam ráhangolódni. Próbálkoztam előtte is a zenéjükkel, de valahogy nem sikerült elkapnom a feelinget. Az látszik, hogy szeretik, amit csinálnak és még a nagy színpadtól sem voltak megilletődve, nem is kevesen nézték Őket, szóval a hiba biztosan az én készülékemben volt ezen az estén. Nem elemezgetném a produkciót, inkább adok neki egy második esélyt majd valahol, valamikor.

Amikor megszólalt a jól ismert Sinead OConnor intró a hangfalakból, aztán berobbant a The Boys Are Back és kezdetét vette a buli, azonnal végigfutott a hátamon a hideg. Ezek a srácok akkora energiát sugároztak magukból, hogy nem lehet szavakkal megfelelően leírni. Szerencsére a megjelentek is azonnal vevők voltak a dologra, mert mindenki üvöltötte a refrént, ahogy kell, és ugrált. Arra nagyon kíváncsi lennék, hogy az amúgy roppant idegesítő söröskorsódobálás magyar találmány, vagy külföldön is dívik? (Ez volt az első este, ahol mondjuk egyáltalán nem zavart a dolog.) Ugyanis, mondhatni természetes módon repültek előre a műanyag poharak, rendes sörzuhanyt zúdítva az első pár sorra.

Johnny, I Hardly Knew Ya alatt pedig aztán végleg elszabadult a házubilhangulat a Trackben. Ezt a tradicionális rigmusokra épülő dalocskát ugyanis úgy látszik mindenki ismeri, és ráadásul szereti is. Ment a tánc és a pogó, jó volt látni, hogy a közönség tetemes része nem csak a slágerekért jött. (Bár azokból is van annyi, amivel bizony ki lehetne tölteni a műsoridőt.) Ha emlékeim nem csalnak, ez volt az a dal, ami után Casey bácsi kedélyes hangnemben elküldte azokat a k betűs, és még véletlenül sem kedves édesanyjukba, akik a kerítésen kívülről, belépővásárlás nélkül nézték a koncertet. (Volt, aki ezt rossz néven vette a bent lévők közül, én azonban teljesen jogosnak tartom ezt a kis kiszólást.)
Al Barr igazi energiabombaként hergelte a közönséget ezúttal is, néha olyan volt, ahogy ugrált, gesztikulált, hogy az ember nem tudta nem Őt figyelni, mondhatni ellopta a show-t! Amikor pedig sikerült túllépni rajta és Ken Casey-n, akkor figyeltem meg igazán, hogy mennyire egyben van a banda! Látszik rajtuk, hogy a mag már bő 8 éve változatlan, (leszámítva a tavaly kilépett furulyást ugyebár), és hogy igazán kiforrott a produkció. Igen, tudom, hogy azért ez elvárható egy mára ikonikussá vált zenekar 20 éves jubileumi turnéján, de aki rendszeres koncertlátogató, az minden bizonnyal tudja, hogy nem minden esetben van ez így. (És itt most nem arra gondolok, hogy esetleg Lars Ulrich ne tudna dobolni...)

Az első csúcspont szerintem kétség kívül a Never Walk Alone-nál érkezett, és még úgyis mosolyogva daloltam velük ezt a számot, hogy egyébként nem igazán tartozik a kedvenceim közé. A Rose Tattoo össznépi éneklése viszont nekem maga volt a katarzis. Egyébként ez a dal az abszolút favoritom tőlük, hiszen valahogy nem sikerül elcsépelni az évek alatt. A Workers Song és a Im Shipping Up To Boston gigasláger után azt hittem naivan, hogy ennyi volt mára, hiszen a csapat is levonult, de természetesen nem mennek azért ennyire könnyen dolgok, hehe. Jött aztán a ráadás, az össznépi éneklés, először a mindig csodaszép magyar lányokkal a színpadon, majd pedig mindenkivel, aki csak fel tudott kapaszkodni. Igazi hardcore hangulat volt, csak a rigmusok voltak mások.

Ez bizony egy igazi gőzkiengedős vasárnap este volt, egy olyan koncerttel megfejelve, amilyenben reménykedtem. Nem láttam még rossz formában a csapatot, de az egész társaság egybehangzó véleménye szerint ez az este különösen jól sikerült. Őszintén remélem, hogy ismét igaz lesz a klasszikus filmcím: Jövőre, Veled, ugyanitt! (Egye fene, helyszín változhat, de koncert legyen!)

Óriási köszönet a Phoenix Music-nak és Jakab Zolinak a buliért és a segítségért! :)

Ric$ - 2016-07-07

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!