Dropkick Murphys: 11 Short Stories of Pain & Glory (2017)
(Zenekritika)

Régi jó cimboráink Quincy városából nem kapkodták el a lemezkészítést. Amikor tavaly ősszel kiderült, hogy a lemez csak idén januárban jön, akkor konstatáltam, hogy bizony így kerek négy év telik két lemez között.  Úgy fest, ez lesz az új módi, ugyanis a korábbi két éves periódusokat felváltani látszik a négy év. Eddig minden alkalommal úgy ítéltem meg, hogy megéri várni az új korongokra, ugyanis Ken Casey és csapata szerintem eddig nem lőtt mellé egyszer sem.

A 11 tételes új albumot tavaly tavasszal kezdték rögzíteni, és bár a nyári turnén már játszották a Carousel musicalből kölcsönvett Youll Never Walk Alone-t, az előzetesekre egészen késő őszig kellett várjunk. Ez egyfelől tök jó, tovább tart a várakozás, másfelől nekem kicsit furcsa volt, hogy a megjelenés előtt két hónappal jött csak az első előzetes dal. Valamiért úgy éreztem a Blood hallgatása közben, hogy ez most egy kicsit félrement, nem azt az irány viszi ez a lemez, amit vártam volna a csapattól. A 11 Short Stories-t megelőző Signed and Sealed in Blood kapcsán is olvastam néhány helyen, hogy ez már nem az igazi, a korai lemezek sokkal jobbak voltak. Nos, szerintem akinek azzal az albummal baja volt, ennek teljesen feleslegesen áll neki. Sokkal több folkos, akusztikus, lelazult elem került ezúttal a lemezre, mint legutóbb. Ha kicsit kukacoskodni szeretnék, ez szerintem már közelebb van a Dubliners/Pogues vonalhoz, amit én például egy cseppet sem bánok, elvégre Casey bácsi is öregszik.
A nyitó, egyfajta intro-pótló The Lonesome Boatman szöveg nélküli, egyszerű football-himnusz  dal, olyan hangulattal, hogy az sem érdekelt, az előzetesek nem igazán tetszettek. Már itt feltűnt, hogy a SaSiB lemez már-már túl tiszta soundját itt totálisan elhagyták, helyette sokkal inkább teret kapott a koszos, szárazabb, vagy talán a folkosabb a jó kifejezés, megszólalás. Egyvégtében végighallgatva a lemez 39 percét mosolyogtam egyet, ugyanis nem volt kifejezetten gyenge dal. Nem emlékezve az előzetesek címére, kíváncsi voltam, vajon lesz-e olyan, ami most sem győz meg. A Paying My Way és a Youll Never Walk Alone most azonnal fülbe ragadtak és jött a dúdolás, a Blood-dal picit birkózni kellett, de 2-3 hallgatás után ellene sem volt kifogás már, sikerült megszeretnem, annak ellenére, hogy elhatároztam: nem hallgatom jóra a lemezt. A nyitó dalon felül először igazán csak az erős Rose Tattoo-ízzel felvértezett First Class Loser volt képes maradéktalanul meggyőzni, ugyanakkor olyan dal nem volt, amit elléptettem volna sokadik hallgatásra. 8-10 alkalom után sikerült a teljes anyagot megszeretnem, viszont ennek ellenére is kihallom, hogy most talán valami hiányzik képletből. Nyilván a Massachusets-i levegő sem mindig ugyanolyan, de valahogy nem sikerült seggre ültetnie a cuccnak, mint mondjuk az előzőnek. (Bár hallottam több olyan véleményt is, akik meg pont az ellenkezőjét állítják.) Tudjátok hol fog ez a lemez igazán működni? Focimeccsek előtt, után, de akár még közben is. Mintha alapból oda született volna.
Az, hogy végül nem 10 pont van a kritika végén, tőlem talán szokatlan módon, az nem jelenti azt, hogy ez a lemez rossz lenne. Sőt. A 11 Short Stories of Pain & Glory egy kifejezetten jól sikerült lemez. Akkor mégis miért nem teljesen őszinte a mosolyom? Igazából nem is tudom. Talán azért, mert kicsit többet vártam a Dropkicktől. Bár, nem csodálkoznék, ha pár hónap múlva meg maxpontos zsenialitásnak mondanám a korongot, most azonban csak egy nyolcas.
Csúcspont(ok): The Lonesome Boatman, Paying My Way, First Class Loser
Mélypont(ok): Nagyon rossz dalok nincsenek, most sem.

10/8 (És igen, bejött, amit írtam anno a végén. Most már inkább 9 pontosnak érzem... :) )

Ric$ - 2017-08-18

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!