Depeche Mode, 2017. 05. 22., Budapest, Groupama Aréna
(Életképek)

Nos kérem, 30 évesen és egy naposan végre elvesztettem a Depeche Mode-szüzességem is, és sikerült megnéznem Őket élőben. (Hála Bozsónak a jegyért, bár tuti azt mondja majd, hogy nem érdemeltem meg.) A csapat új lemeze, a Spirit nekem kifejezetten tetszett, éppen ezért még inkább felfokozott izgalommal álltam meg a színpad előtt és vártam, hogy felcsendüljön az Intro.

Mielőtt azonban ennyire előre szaladnánk, van egy kötelező kör ugyebár. A Groupama Aréna nem koncerthelyszín, mint azt talán mindenki tudja, hanem az egyik országos hírnevű futballcsapat hazai pályája. Ezelőtt még sosem volt itt ilyen jellegű rendezvény, ez volt az első, hogy koncertet láthattunk-hallhattunk az arénában. (Én is csak meccsen jártam itt ezelőtt.) A gyors bejutást követően a színpad elé érve megállapítottam: abszolút jó koncerthelyszín a Gruopama Aréna, ha valaki meg tudja tölteni. (A DM nyilván megtudta, bár ebben szerintem meglepetés nem volt.) Remélem a közeljövőben többször is lesznek itt hasonló kaliberű koncertek, legalább akkor teltházzal menne a hely, ha már a meccseken nem. (Igen, tudom, hogy Robbie jön, de azon felül gondoltam.)
A Depeche Mode-ot ismerve várható volt, ha már a Spirit bemutató turnéja zajlik, előszednek róla néhány dalt. Ez így is lett, a lemez 5 legütőképesebb tételét berakták a programba (egyedül a Poorman-t hiányoltam), amiről újfent meg kellett állapítanom, jól sikerült, élőben pedig különösen húztak a dalok. A körülöttem állók többsége szerencsére az új nótákkal is abszolút képben volt, így nem láttam senkin azt, hogy ne tudna mit kezdeni ezekkel a dallamokkal. A kezdés is rögtön a Spirit-ről ékrezett, a Going Backwards képében, nekem pedig több sem kellett, átadtam magam a zenének és csak élveztem a koncertet.
Mielőtt tovább mennénk, muszáj egy dolgot megjegyeznem: sosem fogom felfogni, mi a náthás pókputtonyért kell hosszú percekig kamerázgatni és ezer fotót készíteni a telefonnal? Értelme nincs, másnap tele a net jobbnál jobb fotókkal, azokat a szar minőségű, elmosódott képeket/videókat pedig úgysem nézzük vissza soha az életben. Aki mást mond, az szerintem szimplán ellenkezni akar, mert arra azért nem ragadtatnám magam, hogy hazugnak nevezzek bárkit is.

Körbepillantva a közönségen óhatatlanul megállapítottam, hogy fiatalok nincsenek a koncerten, szinte egy sem, ellenben rengeteg zenész és még több dögös MILF volt, utóbbiak leakasztották a vállfáról a fekete bőrszerkót és magukra öltötték a koncert idejére, aminek szerintem férfitársaim velem együtt örültek és élvezték a ki és belátásokat. Az első katarzis számomra a negyedik dalnál jött, ugyanis a A Pain Im Used To az egyik örökös kedvencem a csapattól, és bár az eredeti verziót jobban kedvelem, ez a felpörgetett is meggyőző, főleg élőben. Valószínűleg ezt a közönség is így gondolhatta, hiszen itt már dübörgött a kórus rendesen és ment az őrjöngés is ezerrel. Az eddigre szerintem teltházas Aréna abszolút vette a lapot, régen éreztem azt, hogy ennyire jó a közönség is, nem csak a zenekar. Apropó, zenekar. A koncert kezdete előtt valaki vitatta ezt a státuszt a Depeche Mode-tól, miszerint ez nem egy zenekar, hanem csak egy produkció, zenészekkel. Szerintem kvázi mindegy, hogy nevezzük ezt, én úgy gondolom, ha valakik 20 éve zenélnek együtt, mint Ők, ugyanis két évtizede változatlan a felállás, akkor az bizony már zenekar. Christian Eigner számomra nem csak látványos, hanem iszonyúan precíz dobos is, akinek játékára élvezet bólogatni, rengeteg tesz hozzá a DM élő teljesítményéhez. Peter Gordeno, aki fizimiskára engem ezen az estén a fiatal Matláry Miklósra, a Nevergreen billentyűsére emlékeztetett, igazi Joker volt. A vokál és a billentyűk mellett nem volt rest basszusgitárt ragadni, ha éppen arra volt szükség, és bizony meg kellett állapítanom, hogy minden hangszert magabiztosan és hibátlanul kezel. Voltak ugyan pillanatok, amikor kicsit olyannak tűnt, mintha unná a dolgot, illetve nem találná a helyét a színpadon, de ez valószínűleg mindig így van, csak a koncertanyagokon nem ennyire szembetűnő. Andy Fletcher pedig olyan volt vizuálisan sok esetben, mintha ott sem lenne, még a ledfalakról is ignorálták őt, pedig szerintem fontos része a gépezetnek. Dave Gahan és Martin L. Gore ellenben kifejezetten élvezhették a bulit, ugyanis sütött az arcukról az elégedettség és az öröm sokszor. Mindketten abszolút remek formában is voltak, ez pedig érződött is az egész estén.

Természetesen nem maradhattak ki a programból a kötelező slágerek sem, viszont előtte még volt pár olyan pillanat, amire alighanem mindig is emlékezni fogok. Az egyik ilyen az volt, amikor a Home végén az egész Groupama egy emberként énekelte a dal utolsó sorait, még hosszú másodpercekig. Libabőrös pillanat volt. Ezután két új dal következett, és ez megint csak egyike az ilyen megjegyzendő perceknek, hogy míg a Poison Heart lemezen nekem nem akart működni, élőben szinte a hideg rázott a gyönyörtől, akárcsak az azt követő, lemezt beharangozó single, a Wheres The Revolution dallamainál. Ennek szövegéről nemrégiben folytattam egy érdekes vitát egy cimborámmal, aki nem akarta elhinni, hogy homlokegyenest másként értelmezem a sorokat, mint Ő. Ez volt a dal a koncerten, ahol csak ámultam, hogy ezek az arcok még mindig képesek akkora slágereket írni, mint a régi szép időkben. (Legalábbis nálam ez simán odatehető a régi nagy dobások mellé.) Az mondjuk kifejezetten groteszk, hogy ez a dal mennyi aktualitást hordoz, mégis mennyire másként lehet értelmezni. (Elég csak arra gondolni, hogy míg mi ezt felszabadultan énekeltük, addig Manchesterben megtörtént a tragédia. Nyilván nem percre pontosan, inkább csak a kettősség érzékeltetése lett volna a célom egy sarkos és groteszk példával. Legyen könnyű a föld az áldozatoknak!) A következő emlékezetes pillanat: a Wrong. Ennél a dalnál szerintem nincs nyomasztóbb a Földön. (Főleg az eredeti klipjével, amikor a kocsi gurul lefelé a lejtőn...) Mégis valahogy könnyednek, már-már vidámnak hatott a koncerten. No és természetesen katarzisként éltem meg az ezerszer hallott, unalomig ismételt Enjoy The Silence-t, a Never Let Me Down Again-t, a Walking In My Shoes-t és persze a Personal Jesus-t is, amiknél olyan kórust kapott a zenekar, ami szerintem idehaza nem mindennapos. Mindenki egyszerre énekelt, integetett, ujjongott, ami csak kell. A David Bowie emlékére feldolgozott Heroes pedig egyenesen torokszorító volt. A háttérben a ledfalon lobogó fekete zászló és a dal együtt hirtelen előhozta az összes óriási veszteséget az elmúlt időszakból abban a pár percben. Ahogy lepergett a szemeim előtt szegény Chris Cornell, Prince, Lemmy és még sokan mások, csak arra tudtam gondolni: tartsa meg az Isten az idoljainkat még jó sokáig számunkra. A monstre, 22 dalos program szinte elröppent, és már szedték szét a színpadot, amikor konstatáltam: ideje elindulni kifelé.


Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy akkor sem lehetett volna hibátlanabb ez a koncert, ha a hiányzó kedvenceim (Policy Of Truth, John the Revelator, Precious, Strangelove) is bekerültek volna a programba, talán akkor sem távozok elégedettebben. Amikor ma délelőtt pár mondatott váltottam Draveczky Ádám, Shockmagazinos kollégával, akkor egyetértettünk, hogy ez bizony zseniális volt. Következőnek sem lehet kérdéses, hogy ott leszek. Köszönöm Depeche Mode!

A fotókért óriási köszönet Réti Zsoltinak!

Ric$ - 2017-05-23

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!