Church Of Confidence: Damnation to the Non-Believers (2015)
(Zenekritika)

A berlini Church Of Confidence (mely már 1995-től létezik) egy tökös kis punk-rock csapat, ami nekünk, magyaroknak már csak azért is érdekes lehet, mert esztergomi basszusgitárossal rendelkezik! A trió négyhúrosa már hosszú évek óta odakint él, dörmögi a ritmust itt és a No Exit (aus Berlin)-ben is. Az aktuális hazalátogatásnál hozta el nekem a trió új lemezét, az októberben megjelenő Damnation to the Non-Believers-t. Az előző, In Black & White egy roppant jó korong volt, telepakolva slágerekkel, ezért nem volt kérdés, hogy az lemezt odakint is komoly várakozás előzi meg.

A Church zenéje erősen hajaz a Ramones-ra, Sex Pistols-ra, The Clash-re és a többi klasszikus punk-rock nagyágyúra, mégis van benne valami friss és mai. Érezhetően nem fiatalok csinálják, és teljesen rendben is van így. Az aktuális korongon, ami már a hetedik a sorban ismét 12 dal található,  harminckét percben. Ezekből 10 saját szerzemény, és kettő feldolgozás (egy Chuck Berry és egy Bob Dylan), de e két dal is kellően Church-ösre lett faragva, így gond nélkül belesimul a saját dalok közé. A nyitó és címadó nem igazán fogott meg elsőre, csak sokadik hallgatásra érett be, de akkor sem lett kifejezetten kedvenc. Egy picit meg is ijedtem, hogy talán elfogyott a puskapor, mert a második szerzemény, a Generation Earplugs is ilyennek tűnt, de aztán annak sikerült másodszorra már megfognia. Aztán a harmadik, Against Assholes-al megérkezett a sláger szekció. Ez már pontosan olyan, mint amilyet a Church Of Confidence - től várok. Aztán annyi lokálpatriotizmus engedtessék meg nekem, hogy a csapat eddigi egyetlen hazai, pontosabban esztergomi, Sportalsó béli koncertjét és a városban töltött napjait feldolgozó Hammered In Hungary-ra azt mondjam, hogy a lemez első igazi csúcspontja. Itt jön ki igazán az is, hogy mennyire szereti a banda a Ramones-t. Hehe.A Turn It Up és a Stop Wasting My Time szintén folytatja ezt a vonalat, majd jön az első feldolgozás, méghozzá Chuck Berry Come On-ja, amit csak egy elégedett mosollyal tudtam jutalmazni. Ha valaki feldolgoz, vagy formálja a saját képére, vagy hagyja érintetlenül. A középút sosem jó szerintem. Itt az előbbi történt, méghozzá hibátlan végeredménnyel. A The Dictatorship Of Tolerance a legnagyobb megtorpanás a lemezen, egyszerűen képtelen voltam megszeretni, nekem valamiért nagyon kilóg a lemezről. Ám ezt remekül ellensúlyozza Bob Dylan Its All Over Now Baby Blue-ja, amiből úgy lett Church dal, hogy az eredeti feeling hamisítatlanul benne maradt. A második csúcspont. Aztán a végére érkezik két lendületesebb sláger is, méghozzá a Daydreamer és a Bang-Bang, ami kétség kívül a lemez két legjobb szerzeménye! Akkora energia és dög árad mindkettőből, hogy az akusztikusra vett Loud & Proud című zárószerzemény szabályosan idegenül hat, pedig egy nagyon hangulatos dal, csak valahol a lemez közepén lehet jobb helyen lett volna.

Egy árnyalattal kevesebb slágert hallok most, mint az In Black & White albumon. Hiányolom az olyan azonnal ható, első körben éneklős számokat, mint azon volt az All Or Nothing például. Minderről eltekintve ez egy jó lemez, jó dalokkal, csak kevésbé érzem erősnek, mint az előző, vagy a korai lemezeket. Remélem hamarosan újra jönnek Magyarországra!

Csúcspont(ok): Hammered in Hungary, Against Assholes, Generation Earplugs, Daydreamer, Bang-Bang, Come On
Mélypont(ok): The Dictatorship Of Tolerance

10/8 Lassabban érő lemez, mint az előző, de ettől jó! Viszlát a bulikon!

Ric$ - 2015-09-07

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!