Billy Idol: Kings and Queens Of The Underground (2014)
(Zenekritika)

El kell fogadni, hogy Bálvány Úr nem ad ki túl gyakran új stúdiólemezt. Egészen pontosan az elmúlt 20 évben három (plusz egy) lemezzel örvendeztette meg rajongóit, melyből a Cyberpunk, hiába ért el mára kultikus státuszt, jókorát bukott. A 2005-ös Devils Playground viszont minden rajongó szemében, és fülében remekül sikerült. (Sőt, én a 2006-os Happy Holydays című karácsonyi lemezét is imádom.) 

A mostani lemezre, ha a karácsonyit nem számoljuk, 9 évet kellett várni. Azzal meg eléggé magasra került a léc, és mivel az inkább a Rebel Yell-es időkkel kacérkodott, különösen érdekelt, ezúttal merre mozdul el. Steve Stevens jelenléte miatt azt gondoltam megmaradnak ennél a vonalnál, ám valahogy mégsem. Kicsit inkább úgy érzem, mintha a korai idők slágeressége és a Cyberpunk elektronikus beütése dominálna, egyfajta érdekes egyvelegként. Billy bácsi hangja semmit sem változott az elmúlt években, amit nem tudom, hogy a stúdiótechnika, vagy a jó karbantartás számlájára kell írni, de remekül teljesít végig a korongon.
Az indító Bitter Pill mindjárt egy ilyen slágertéma, ami inkább a Dancing With Myselfre hajaz, vagyis azokra az időkre, kellemes, dúdolható, remek indítás. A Cant Break Me Down igazi, tipikus Idol-téma. Mind szövegileg, mind zeneileg pazar, csodálkozom is, hogy nem klipesítették meg. Itt már kicsit megjelenik a Cyberpunk-os utánérzés, amit a Save Me Now még inkább fokoz, a One Breath Away pedig annyira, hogy a lemez egyik legjobb dala kerekedik ki belőle. (A klasszikus Stevens-féle lézerszóló pedig egyenesen mestermű benne!) A Postcards From the Past számomra az igazi csúcspont a korongon, ez pedig egyenesen olyan, mintha a már agyramenésig emlegetett ’93-as remekműről maradt volna le. 
Ezek után nem is jöhetne más, mint egy kötelező líra, amit a címadó képében meg is kapunk, remek dallamokkal, nosztalgikus, önéletrajzi szöveggel. Hibátlan.  A lemez innentől kicsit visszafogottabb hangvételre is vált, egészen pontosan öt lírai, akusztikus felfogású dal jön egymás után. Az Eyes Wide Shutban és a Nothing To Fearben ugyan megcsillan némi elektronikus jelleg, de csak nagyon árnyaltan, semmi tolakodás. Meg is lepődtem, mikor a lemez záródala, a Whiskey and Pills egy sodró lendületű, erősen punk-rockos dal képében érkezett. Először csak kapkodtam a fejem, de remek finálé. A szövege meg külön jópofa. Bár ezen a téren sosem volt gond a Billy Idol jelmezeken.
Nagyon jól sikerült lemez lett a Kings and Queens From the Underground. Az más kérdés, hogy kilenc év után nem biztos, hogy mindenki elégedett lesz ezzel a koronggal. Nyilván nem egy Devils Playground, vagy Rebel Yell, pláne nem egy Cyberpunk, mégis remekül sikerült. Nem tudom, hogy ezt is klasszikusnak fogom-e tartani pár év múlva, most azonban nagyon is megszerettem, még ha nem is lett tökéletes.

Csúcspont(ok): Postcards from the Past, Whiskey And Pills, One Breath Away, Cant Break Me Down
Mélypont(ok): Ghosts In My Guitar

10/10. (Jóindulató a 10 pont, erősen. Korábban csak 9 pontot adtam rá, most mégis fel kellett kerekítenem, mikor újrahallgattam. Beérett a cucc!) 

Ric$ - 2015-02-22

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!