Billy Idol, Kaiser Franz Josef - Budapest Park, 2018. 07. 02. - Ric$ and Green blogja -













Billy Idol, Kaiser Franz Josef - Budapest Park, 2018. 07. 02.
(Életképek)


Eddig azon kellett sopánkodjunk, hogy senki nem jön hozzánk, kis túlzással, most meg nagyon gondosan kell beosztanunk a koncertjegyre valót, annyi a jobbnál jobb koncert. Mivel Billy bácsi mindig is a nagy kedvenceim közé tartozott, így nem volt kérdés, hogy az Ő koncertjén mindenképpen ott kell lennem, ha törik, ha szakad. Kicsit kalandosan alakul ugyan a bulin való részvételem, de végül időben sikerült odaérni.

Bíztam benne, hogy a több napos esős-nyirkos idő erre a kellemes hétfő estére végre nyárba fordul, ami félig-meddig be is jött. Az égiek megkegyelmeztek néhány felhővel és kellemes hőmérséklettel, így némi csapolt cider vételezése után belepillantottam a KFJ koncertjébe. Rendben volt, amit csináltak a színpadon, a dalokkal sem volt baj, de a gondolataim olyannyira Mr. Idol és muzsikája körül forogtak, hogy nem tudott lekötni a bulijuk, így inkább a merchpult felé vettem az irányt. Örömmel konstatáltam, hogy ismét Pintér Norbi a pólófelelős, így gyorsan jutottam egy legleglegnagyobb méretű turnépólóhoz, ráadásul megfizethető áron. (Volt, aki sokallta a 7000 Ft-ot egy tísörtért, de akkor Ők mit szóltak volna a Maiden 10500-as áraihoz? Ilyen euroárfolyam mellett az ilyen minőségű póló ennyiért több, mint korrekt.) Az Úri Felöltő vételezése után visszapenderültünk a tánctérre, ám az előzenekar eddigre befejezte a zajongást, így nem maradt más, mint a megfelelő nézőpont megtalálása és várakozás Billy Bácsira.
Régen volt bennem ekkora aggodalom koncert előtt, mint itt. Az hagyján, hogy akárcsak a Body Count esetében, a setlist bő fele nem a kedvenceimből állt, de a koncert előtt pár nappal Billy kitett az insta oldalára egy fotót, amin egy valag gyógyszer volt, és hogy nincs a helyzet magaslatán. Azért valljuk be, hiába vagyok végletekig pozitív ember, itt azért volt ok az aggodalomra.

A rövidke intro után megszólalt a turné fix nyitódala, a Shock To The System, sajnálatos módon egyedül képviselve a (szerintem) legjobb Bálvány Vilmos lemezt, a Cyberpunk-ot. Itt két dolog tűnt fel: Most már kezd látszani az idő egy kicsit főhősünkön és érezhetően lassabb tempóban hangzott fel a dal, mint a lemezen. Amikor felcsendült a Dancing With Myself, akkor pedig rájöttem, mi volt még furcsa: kicsit spórolt a hangokkal Billy. Nem tudtam, hogy azért, mert valami nincs rendben, vagy csak még nem melegedett be a torka. És itt mindjárt jöjjön egy kis fekete leves: Nem szokásom a hangosítást fikázni, de tegnap komoly gondok voltak a megszólalással. Se az arányok nem voltak megfelelőek, a harmadikként érkező Flesh For Fantasy elején pl alig volt basszus, se a hangerő. Értem én, hogy szabályok, lakossági panaszok és társai, de a végén a rockdiszkó hangosabb volt, mint a koncert. Jelentősen csorbítja az élményt, ha a keverő környékén szinte normál beszédhangerőn tudunk társalogni.
Aztán jött is számomra a koncert csúcspontja, ami nem más volt, mint a Cant Bring Me Down/L.A. Woman/Scream hármas. Az utolsó két lemezzel Mr. Idol olyat alkotott, amire szerintem csak azt lehet mondani, méltó visszatérés, ráadásul érdemes is volt! (El tudtam volna viselni sokkal több újabb dalt, a Save Me Now-ért szinte könyörögtem magamban.) Éppen ezért örültem, hogy legalább 1-1 dal erejéig felkerültek a setlistre. Érdekes, hogy vannak előadók, akiktől már-már rosszul esik, ha mindenáron tudatni akarják a közönséggel, hogy tudják, melyik városban vannak. Valahogy Billy-nek ez is jól sült el! Egyrészt itt már sokkal jobban énekelt, csinálta a show-t, a csajok kedvéért egyre kevesebb lett rajta a ruha, másrészt pedig lazán kicseréte a Doors-tól kölcsönzött L.A. Woman-ben az L.A.-t mindenhol Budapestre. Amin pedig őszintén meglepődtem a csütörtöki Maiden után, ahol nem feltétlenül vette le a közönség körülöttem álló része, hogy miről is beszél Bruce, addig itt mindenki felüvöltött örömében az első Budapestnél a dalszövegben. Eddigre már amúgy is úgy festett az egész koncert, mint valami óriási házibuli egy nagyon fullos rock-disco-val, hehehe. Mindenki táncolt, énekelt és élvezte az egész show-t.
Az Eyes Without a Face sosem volt a kedvencem, itt mégis mosolyogva eldúdoltam, mert az előző állomásokon jött utána a Kings and Queens leghúzósabb dala, a Whiskey & Pill, és vártam, hogy majd kicsit ellensúlyozza ezt, de itt feltűnt, hogy megvariálták a setlistet, aminek sajnos ez a dal is áldozatául esett. Nagyon nem örültem neki, de bosszankodás helyett inkább élveztem a bulit. Volt néhány állomás, ahol a túlzás nélkül gitáristen Steve Stevens elég össze-vissza szólót nyomott, itt azonban nagyon egyben volt a produktum. Technikailag eleve beleköthetetlen, amit a csávó csinál, de itt az apró gegek és a felvillantott dalrészletek is nagyon ültek, az abszolút laikusok is élvezték és nem indultak el hullámokban sörért. Innen már szinte egyenes út vezetett a slágerekig, ugyanis két dal után jött a Rebel Yell, amit talán a tömeg legnagyobb része várt és óriási ováció fogadott. Bíztam benne, hogy nem lesz tíz percesre duzzasztva, totál felesleges szólózgatással, ugyanis ennek a dalnak pont az adja az erejét, hogy olyan, amilyen. Valószínűleg Ők is tudták/érezték ezt, mert nem lett túlhúzva a dal, és igazi népünnepély lett belőle. Legalább akkora eufóriában énekelt mindenki, mint tavaly Depeche-en az Enjoy The Silence-t, ami már-már hihetetlen volt. Ezzel pedig el is érkeztünk a rendes játékidő végére, innen már csak a rövid ráadás volt hátra, az elmaradhatatlan White Wedding-el és a Mony Mony-val. Na, ez pedig végképp népünnepély volt a javából, nagyon jó volt ezt látni!

Ugyan Mr. Idol teljesítményére már kitértem, de igazából az, hogy itt-ott elspórolta a hangokat, illetve volt, amit már nem énekelt annyira merészen, nem jelenti, hogy rossz lett volna, sőt! 62 évesen nagyon szeretnék ilyen formában lenni és bemozogni a színpadot, főleg ilyen életmóddal eltöltött évtizedek után. A zenekar többi tagja is megérdemli az említést, hiszen jelenleg 4 éve változatlan felállásban koptatják a színpadokat és szemmel láthatóan megvan az összhang, így titkon remélem, hogy hamarosan új lemez is lesz majd. Steve Stevens kisebb-nagyobb megszakításokkal alapember a Főnök mellett, most pedig már majd két évtizede, a visszatérés óta kitartanak egymás mellett, reméljük ez már így is marad. Azonban Stephen McGrath  basszer is már 17 éve van a zenekarban, aki mind játékával, mind megjelenésével olyan látványt nyújt, hogy nem tudsz nem figyelni rá! Személy szerint nagyon bírom a csávót, a Brian Tichy-s időszakban elképesztő ritmusszekciót alkottak. A The Cult-ot is megjárt Billy Morrison (fazonjában enyhe Duff és Raga Ramone beütéssel) volt az este abszolút meglepetése, hiszen rengeteget hozzátesz a produkcióhoz, mind játékával, mind vokáljával, igazán üde színfolt. Erik Eldenius dobos nagyon jól hozta a kötelezőt, és bár nem akkora bohóc, mint Tichy, így is kellőképpen látványosan nyomta, a rövid, de mégis ütős dobszólóért jár a pacsi! A billentyűket kezelő Paul Trudeau, aki utoljára érkezett a zenekarba, számomra szinte végig észrevétlen maradt, óvatosan megbújt a háttérben, csak annyit szerepelt, amennyit kellett, ám ezt szigorúan pozitív értelemben mondom, hiszen ez a zenekar aztán tényleg nem a zenészekről szól.

Na de visszatérve a koncerthez és levonva a konklúziót: Lehet, hogy hakni volt az este, de abból első osztályú! Remek szórakozást nyújtott erre a bő másfél órára. Bár azt eleve nem értem, ha négy éve nem volt új lemez, akkor mire is számított bárki, ha nem erre? Ha pedig lemezbemutató lett volna, akkor meg jönne a sok sípolás, hogy mé nem a régieket nyomták, he? Magamból indulok ki: mindezek ellenére, vagy éppen ezért, de abszolút elégedetten távoztam, és még ma reggel is simán belöktem a Devils Playground CD-t, hogy jöjjön egy kis nosztalgia. Soha rosszabb hétfő estét! Viszlát mihamarabb, Mr. Idol!

Fotó: Pandur-Balogh Norbi / Northern Lights Photo (https://www.facebook.com/PhotographyNorbert/)
Ric$ - 2018-07-04

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!