A Wall Street farkasa
(Filmkritika)


Papírforma szerint az következik, hogy leírom a rendezőt, az írót, a fontosabb színészek nevét, de az az igazság, hogy ez az elvontabb elméken kívül nem sok mindenkit érdekel (akit mégis, az könnyedén utánanézhet az interneten). Elég annyit tudni, hogy az elmúlt 10-12 év legerősebb DiCaprio filmjeit (színészi szempontból, nem bevételiből) ugyan az a bácsi reklamálta, aki ezt a filmet. A történet egy ma is élő tőzsdealkuszról szól, amit nem mellesleg az ő könyvéből adaptáltak.

Az egyszer biztos, nem nagyon bajlódtak a felvezetéssel. A film első 10-15 percében konkrétan az arcodba vágják, hogy már pedig ez egy ilyen film lesz, ha nem tetszik, kár volt leülni (nekem tetszett, főként azért, mert meglepődtem). A hangulatalapozásért felelős jelenetek után a film áttér egy egyszerű, lineáris felépítésre így attól nem kell félnünk, hogy a három órás időtartam alatt bárhol is elveszítenénk a fonalat, ha jobban belegondolok, nem is nagyon fog érdekelni az eredeti történet. Kapunk egy brutálisan száguldó orgiát, amely mind tartalom, mind tálalás szempontjából annyira vonzóra és néhol már irigylésre méltóra sikerült, hogy néha legszívesebben tényleg beültem volna a filmbe, hogy én is átélhessem.

Ezt a vonzalmat pedig az az ellentmondás szüli, amivel leteszik elénk a szituációkat. Látod, de nem hiszed el, hogy ilyen létezik, hogy az ilyen közel sem hétköznapi (talán sokaknak visszataszító vagy elrettentő) eseményeket olyan nemes egyszerűséggel mutatják be, mint ha legalább annyira természetes és megszokott lenne, mint reggel kikelni az ágyból. Mindezt azonban úgy teszik, hogy mégsem válnak hiteltelenné – ezt talán tényleg csak azért éreztem, mert annyira magával ragadott a film.

Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy az olyan emberek, akik nem tudnak ráhangolódni erre a filmre, unalmas percekre számíthatnak, mert mint már korábban rámutattam, ez a film nem a mögöttes tartalma miatt szerethető. Nem arra akarok utalni, hogy ilyen téren értéktelen, távol álljon tőlem, de lássuk be, 180 perc az 180 perc. A filmben diktált iram egyébként remekül illeszkedik az éppen aktuális történetszelethez. Rettentően gyorsan haladunk, de csak ott, ahova ez illik. Így a 3 óra nagyobb része elszáll, csak akkor lassítunk le, ha olyan részhez érünk, amit nem szabad elkapkodni. Valószínűleg ezért mondja az emberek többsége a film végét unalmasnak.

A színészi játékok félelmetesen jók. Elég ritkán járok el moziba, és nagyon megválogatom, hogy mit nézek meg. DiCaprio számomra viszont olyan színész, akiben nem tudok csalódni. Minden egyes filmjénél konstatálom, hogy zseniális, erre ő jön a következő mozival és még feljebb teszi a mércét.
Szeretném még Jonah Hill színészi alakítását kiemelni, akiről egyre inkább látszik, hogy nem csak a középkategóriás vígjátékokban kellene helyet foglalnia.

Utólagos emésztéskor mindenki rájön majd arra, hogy milyen érdekes és mégis mennyire hétköznapi mondani valója van a filmnek (hétköznapi, ha nem becsukott szemmel járunk a világban), de figyelmeztetek mindenkit, ezt a konklúziót tényleg csak a teljes film megtekintése után vonjuk le! Ne akarjunk túl gyorsan okosak lenni, élvezzük a száguldást, ráérünk átértékelni, ha már megálltunk.

Dávid - 2014-01-02

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!