A Reggaecamp hangulatáról – I. rész
(Életképek)


Szeretnék most nektek egy történetet elmesélni arról, milyen is volt számomra a 2014-es hatvani Reggaecamp. Tudom, kicsit megcsúszott a dolog, de most éreztem idejét annak, hogy írjak erről a fesztiválról. Mélyre menő koncertelemzések és értékelések helyett inkább következzen most egy élménybeszámoló (úgysem blogolunk soha).

A 12 órás éjszakás műszak általában gyorsan telik, gondoltam ez a mostani alkalommal sem lesz másképp, de a megváltásként szolgáló reggel 6 óra nagyon nehezen érkezett el. Tudjuk milyen az, ha nagyon várunk valamit. Minél közelebb érünk hozzá, az időt annál lassabbnak érezzük. Aminek azonban jönnie kell, el is érkezik. A szituáció iróniájának megértéséhez szükséges továbbá tudni, hogy csupán 3 kilométerre lakom a munkahelyemtől. Időspórolás céljából előző délután kerékpárral érkeztem, hogy reggel ne kelljen a buszra várni, spóroljak magamnak egy kis időt ezzel is. Átlagos esetben ez a túra 12 percet ha igénybe vesz, most viszont az alig két hónapos kerékpár – ami épp az első megtett ezer kilométer határait súrolta – egy gyönyörű durrdefektet kapott a cél előtt jó egy kilométerrel. Ennek hatására hazaérkezésem későbbre tolódott, mint ha megvártam volna a buszt.

Minimális dünnyögés mellett érkeztem a vasútállomásra, szerencsére sikerült visszabillentenem a tervezett napirendemet az otthoni loholásnak és kapkodásnak (illetve az előző napi bepakolásnak) köszönhetően. A jegyeket már jó egy héttel előre megvettem, így már csak várni és utazni kellett.

Rengeteget utaztam életemben, mégis, a Tatabánya-Kelenföld szakaszon a mai napig szinte minden alkalommal elgondolkodom, mennyire lassan telik az idő. Most sem volt ez másképp, a Tigris zenekarról korábban összeszedett infók vázlatait olvasgattam és memorizáltam, miközben a szokásosnál jobban kihasznált vasúti szerelvény száguldott utazásom következő csomópontja irányába.

A 12 órás műszak okozta fáradalmak első sugarai Budapest és Hatvan között nagyjából fél úton érhettek utol, ha belegondolok, elég jól bírtam a dolgot. Alvásról ugyan nem volt szó, ez inkább az az állapot volt, amikor az ember nem szeretné, de tudja, hogy el fog szenderülni, ha nem csinál valamit sürgősen. A papírokat félretéve igyekeztem átvészelni ezt az érdekes helyzetet.

Hatvan city. Végigtekintek a Magyarországon átlagosnak titulálható vasútállomáson, és bár soha nem jártam még itt, valamiért ismerősnek tűnik a helyszín. Egy útbaigazítás után a város felé indultam utazó- és hátizsákommal. A hölgy azonban szándéka ellenére nem járt sikerrel, további segítségre volt szükségem, de a legtöbb ember furcsa módon nem tudta elmagyarázni nekem, merre találom a strandot. Végül néhány fiatal tudott kielégítő választ adni, akik aztán két perccel később fel is vettek, és elvittek a helyszínre. Vannak még rendes emberek.

Beléptem a kapun, és abban a pillanatban – és itt az impresszió kifejezés valódi értelmet nyert – elért az a pozitív és nyugodt aura, ami a bent tartózkodó fesztiválózók kollektívnak nevezhető érzelmi állapotában manifesztálódott. Éreztem én már igazán, csak emberek által közvetített pozitív energiát, de ez annak a sokszorosa volt. Megkaptam a belépőmet (amit ezúton is külön köszönök), majd ismerősök keresésére indultam.

Dávid - 2014-09-14

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!