Ami Neked faszság, az nekem megmentette az életem.
(Gondolatébr.)

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez lesz az egyik leginkább megosztó cikkem, ugyanakkor afelől sincs kétségem, hogy talán még több vád fog érni like-vadászatért, mint amikor Édesapámról vagy Édesanyámról írtam. Igazából nem érdekel. Megtanultam már, hogy engedni kell a belső hangnak, mert eddig akármikor tettem így, mindig megvolt a foganatja. Amit az elején leszögeznék: ez a cikk nem tényállítás, pusztán a személyes tapasztalataim és élményeim összefoglalása, a tőlem megszokott pátoszos és romantikus hangnemben. Amennyiben Te mindent Ördögtől valónak tartasz, ami az ezoterikával kapcsolatos, nyugodtan nyomj arra kicsi, nagy valószínűséggel piros X-re a sarokban.

Ismeritek azt az érzést, amikor leszokott alkoholistával, vagy dohányossal beszélgettek? Azt a kioktató hangnemet, ahogy közeledik felétek, akik esetleg még nem tértetek erre az útra? Nyilván a válasz: igen. Mielőtt bárki is megkérdezné, hogy jön ez ide, nyugodjon meg, később megérti majd. Én leszoktam arról, amit az átlagember életnek titulál, pedig köze nincs hozzá a valóságban. Emlékszem, régen mindig azt fejtegettem, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy mondjuk a német nyugdíjas X évesen lényegesen kevésbé lerobbant, mint vele egyidős hazai sorstársa? Mindig a pénzben láttam az okot, ami nyilván igaz is részben, mert az álszentséget hagyjuk a körön kívül, de nem lehet, hogy sokkal inkább a fejekben kellene keresni az okot? Akkoriban szentül meg voltam győződve róla, hogy az ezotéria, mint olyan, a legnagyobb baromság a világon. Természetesen egy része, mint minden másnak, ennek is az. Viszont sok olyan dologgal is találkoztam, ami közel sem nevezhető sületlenségnek. Miért is? Mert kirángatott a szarból, posványból, önsajnálatból? Nyilván azért is. És persze azért, mert velem együtt egy csomó más embert is.

Aki régebb óta ismer, az tudja, hogy korábban én voltam a nagybetűs be nem váltott ígéret. Mindenki szerint jó eszű és tehetséges gyerek voltam, mellette ott volt a borzasztó családi háttér, az alkoholizmus felé sodródó szülőkkel, pénztelenséggel, zűrös testvérrel, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ahogy széthullott a család és totálisan elszegényedtünk, úgy próbáltam kompenzálni az életem mindenféle túlzásokkal, füllentésekkel, hazugságokkal. Arra vágytam, hogy végre valakinek ne az jusson eszébe rólam, hogy ja igen, itt ez a gyerek, aki lehetett volna bármi, ha nem ebbe a családba születik, vagy ha nem olyan, mint a testvére, stb. Ez szépen lassan teljesen felőrölt. Belekeseredtem az életbe, főleg Édesanyám halála után. Szépen lassan eljutottam arra a pontra, hogy abszolút nem érdekelt semmi és senki. Az a kevés ember, aki elviselt addigra és nem kinevetett, az is csóválta a fejét és eltűnt mellőlem. A többiek csak simán ki nem állhattak.

Aztán eltelt pár év így, a feleségem elment Kafer Brigihez egy jobb agyféltekés rajz-tanfolyamra, aminek az alapja ugyebár a szemléletváltás és Ő innentől elkezdett másképpen nézni a világra. Na, itt romlottak el a dolgok kettőnk között, úgy tűnt végleg. Képtelen voltam elviselni, hogy Ő jól érzi magát, mosolyog, meglátja a szürke hétköznapok szépségeit, vagy hogy röviden összefoglaljam: él. Nekem ez nem ment. Aztán ahogy ez lenni szokott: minden jó, ha a vége jó, szétmentünk. Ez előtte is megtörtént már többször, viszont itt volt az a pont, amikor el is hittem, hogy ez tényleg végleges. Itt jön be az, ami szerintem (majdnem) mindenkinek kell a változáshoz: krízishelyzet. Eddig mindig azt mondtam: megpróbálok megváltozni, érted. A lehető legrosszabb taktika. Valószínűleg itt zuhant rám az évek súlya, itt értettem meg, hogy nem megpróbálnom kell, hanem tennem és magamért, nem másért. Elkezdtem lecsupaszítani az életem a nullára, minden emberi kapcsolatomat megvizsgáltam és elgondolkodtam rajta: kell ez a viszony nekem? Előre visz, vagy visszahúz? Itt jött a kálvária, aminek a vége az lett, ami most van. Ám hogy van a mondás? Nagypéntek nélkül nincs feltámadás...

Nyilván nem megy ám minden, mint a karikacsapás, ezért először természetesen jött a düh. Mindenkire dühös voltam. Mindenki hibás volt, csak én nem. Felvettem a jó kis áldozatszerepet, de az még nekem sem tűnt fel, hogy a környezetem jelentős része jól érzi magát, jó kedve van, csak én vagyok ez alól kivétel. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. A feleségem (fontos, hogy itt még nem volt az, bár ugye ezzel kicsit spoilerezek, hehehe) nem akarta, hogy haraggal váljunk el, hiszen azért együtt éltünk közel 9 évet, rengeteget tanultunk egymástól, így próbált engem is afelé tendálni, ahol Ő tartott akkor, vagyis ahogy Ő gondolkodott és látta a világot akkor. Egyik este megkérdezte: megnézel velem egy filmet? (Egy fedél alatt laktunk, de külön éltünk akkoriban.) Én meg kaptam az alkalmon: természetesen. Azt azonban nem tudtam, mi is ez. Ez volt Dr. Wayne W. Dyer: A Váltás - Az ambíciótól az értelemig című filmje.

A Váltás megérdemel egy külön bekezdést, ugyanis minden ezzel kezdődött. Azt tudni kell erről a filmről, hogy egy játékfilmbe ötlött motivációs mozi igazából, de valahogy mégsem az a tipikus, szájbarágós valami, ami azt tudatosítja Benned, ha nem eszerint élsz, akkor nem is élsz. Ez tényleg csak elgondolkodtat és megmutatja: másképp és is lehet. Amikor először néztem, mérhetetlenül felidegesített. Kedvem lett volna a távirányítót belevágni a képernyőbe, amikor sok esetben magamra ismertem. Itt volt az a pont, amikor ténylegesen megérett bennem a változás igénye. Megnéztem háromszor a filmet, és amikor már nem frusztrált, hanem felismerésekre késztetett és tudtam, hogy mik azok a dolgok, amiken változtatnom kell ahhoz, hogy elérjem a célt, amit kitűztem magam elé.

Falni kezdtem az ilyen könyveket először. Szinte minden Dyer és Eckhart Tolle könyvet elolvastam, amihez csak hozzáfértem. Kinyílt a világ, teljesen máshogy éreztem magam. Amikor kérdezték akkoriban néhányan, hogy milyen érzés volt, akkor mindig azt mondtam: Úgy képzeljétek el, mint amikor a Pleasentville című filmben a fekete-fehér világ elkezd kiszínesedni. Pontosan olyan volt. Egy teljesen konkrét emlékem is van, méghozzá annak az estének a másnap reggeléről, amikor először kezdtem el megérteni és megszeretni a Váltást: szokatlanul meleg április vége volt. Arra keltem hajnali négy körül, hogy baromi szomjas vagyok, kimentem inni egy pohár vizet. Ahogy álltam a konyhában, és bámultam a napfelkelte színeit, ugyanis onnan sajnos nem látni a Napot, ittam a vizet, két gondolat kúszott az agyamba: baromi finom a víz és csodálatosak a napkelte színei. Ahogy ez tudatosult, egyszerűen megdöbbentem. Ilyen talán sosem volt előtte, vagy maximum gyerekként, de akkor nem tűnt fel, vagy csak mindennapos volt a dolog, nem tudom, de itt nagyon meglepett.

Ezután következett az a folyamat, amit az előbb írtam, hogy elkezdett minden kiszínesedni. Először csak a nyilvánvaló dolgok tűntek fel: a már említett napfelkelte, elkezdett jól esni a séta, kevésbé bosszantani az eső, és hasonlók. Aztán jött a mosolygás. Szinte mindig felfelé görbült a szám, pont ellentétesen, mint annak előtte. Ez pedig elkezdett kiütközni egyre jobban: a velem szembejövő emberek is mosolyogtak. Aztán ezt tudatosan beépítettem a hétköznapokba, ezzel a tudatossággal próbálva jobbá tenni mások napjait is. A felülvizsgált emberi kapcsolatoknak is meglett az eredménye, hiszen sikerült elhagyni olyan embereket az életemből, akik addig akarva-akaratlanul is csak visszahúztak folyamatosan. Mivel minden ok és okozat, így ezekben az esetekben én természetesen ugyanolyan hibás voltam, mint Ők, ezért is döntöttem úgy, inkább pontot teszek a vesszők helyére. Ha valaki erre az útra lép, akkor egy tanácsot fogadjon el tőlem: ide sem fér bele a harag. El kell hagyni, abban a pillanatban, hogy azt a kapcsolatot is elhagyjuk. Az elhagyás nem azt jelenti, hogy letiltunk valakit a Facebook-on. Nekem nem esik nehezemre váltani velük néha-néha egy-egy mondatot, és azokkal is ittam már együtt pár sört, akik esetleg úgymond vétkeztek ellenem anno. Az ok roppant egyszerű: ha azt várom, hogy elfogadják és elhiggyék, nem az az ember vagyok, aki 10, vagy akár csak 5 évvel ezelőtt voltam, akkor számukra is meg kell adni a lehetőséget, hogy bebizonyíthassák: Ők sem azok, akik akkor. Sok nevet felhozhatnék ide példának, olyanokat is, akikkel régebben súlyosnak hitt konfliktusom volt, de semmi értelme régi dolgokat felhánytorgatni. Az a minimum, hogy másképp emlékszünk ezekre, mindig a saját javunkra szépítve, de igazából nem mindegy, mi történt hosszú évekkel ezelőtt? Én sem voltam feddhetetlen, most sem vagyok az, ahogy Ők sem. El kell ezeket a dolgokat engedni, ezzel mázsás terhek tűnnek el a mindennapokból.

Teljesen természetes, hogy egy ilyen esemény után más dolgok kezdik el foglalkoztatni az embert. Tőlem is szinte idegen volt a családalapítás gondolata, most meg a legjobb döntésnek tartom, hogy gyermeket vállaltunk, ráadásul hamarosan már négyen leszünk. Itt is elkezdett kiütközni pár ember hozzáállásánál a más szemlélet: fiatalok vagytok még, öregek vagytok már, keveset kerestek, kicsi a lakás, stb. Ezer kifogás, nulla megoldással. Megfigyeltétek, hogy ez van az élet minden területén? Minden megoldásra van ezeknek az embereknek legalább két kifogása, hogy Ő miért nem teszi ugyanezt.

A másképp gondolkodás kezdte meghozni az eredményét. A feleségemmel közelebb kerültünk egymáshoz, mint előtte bármikor. Elkönyvelte mindenki, hogy hamarosan újra egy pár leszünk, bár mi azért okolva az előző 9 évből, óvatosan kezeltük ezt. Elkezdtek minden téren jönni az események, amiket szándékosan nem akarok sikernek nevezni, mert az élet nem valami verseny, hogy sikereket kelljen elérni benne. A saját oldalam, amin most ezt a cikket olvasod, egyre jobban kezdett pörögni. Ez roppant érdekes, ugyanis előtte bármivel próbálkoztunk, nem akart egy bizonyos szinten túlmenni az olvasottság. Valószínűleg ekkorra sikerült elengedni, és ez meghozta a gyümölcsét. Végre tudtam munkahelyet váltani, a számomra lélekölő gyári munkából átmentem a kereskedelembe, ahol most is vagyok. Megtaláltam azt, amit szeretek csinálni és mostanra már jobban is fizet, mint egy gyár. Aztán megtörtént az, ami az egyik legnagyobb álmom volt: bekerült egy koncertbeszámolóm a HammerWorld magazinba. Amikor elolvastam Lénárd Laci levelét, azt hittem a föld felett lebegek. Aztán ez a dolog mára ott tart, hogy megkaptam Tőle, Tőlük azt a bizalmat, hogy állandó ember lettem a nyomtatott magazinban. Kicsit még most is hihetetlen ez nekem. Ezzel párhuzamosan jött képbe a Sportalsó is, ahonnan Bozsó azért keresett meg, hogy írjak néha beszámolókat pár koncertről. Aztán megkért, hogy kössek le a klubnak egy Paddy and the Rats és egy Rómeó Vérzik koncertet, ha már úgyis ismerem a zenekarokat. Ebből lett egy komplett ősz, majd tavasz, a többit meg már tudjátok. Szinte minden, amire 13-14 évesen vágytam, megvalósult, vagy folyamatban van a megvalósítása, megvalósulása. Több gyerekkori ikonomra bátran mondhatom szerintem, hogy a barátom lett. Kicsit még mindig hihetetlen ez az egész, de mellette nagyon jó érzés.

Emlékeztek még az ezer bekezdéssel ezelőtti alkoholista és dohányos kérdésre? Itt az ideje, hogy megmagyarázzam. Ők is tukmálnak, kicsit álszentek is, ami legtöbb esetben szimpátia helyett inkább visszásságot ébreszt az emberekben. Nos, igen, ebbe én is belecsúsztam az elején főleg. Téríteni akartam, mint több vallási szervezet hívei. Pusztán segítő szándékkal, de a módszer ettől még erőszakos volt és nonszensz. Mára szerintem sikerült felhagyjak ezzel a részével, legalábbis nagyon remélem. Egy dolog azonban biztos: hiába nőtt meg a toleranciaküszöböm szinte mindennel kapcsolatban, azt még mindig nehezen viselem, ha ezeket a dolgokat, embereket valaki kineveti, leszólja, degradálja. Innen a cikk címe is. Számomra ez az egész roppant fontos lett, ezeket a személyeket, elsősorban Dr. Wayne W. Dyer-t és Eckhart Tolle-t az életem részeinek tartom. Nevetséges? Túlzásnak tűnhet? Talán az is, de ilyen vagyok. Ami viszont nem túlzás: amikor 2015. augusztus 29-én megláttam, hogy Wayne itt hagyott minket, becsuktam az irodám ajtaját és szerintem 10 percig zokogtam. Nem Őt sajnáltam, nem is magamat, egyszerűen olyan volt, mintha egy hozzátartozómat vesztettem volna el. Szinte minden nap emlegetem Őt azóta is.


Tudom, hogy bizonyos embereknek, akik a végletekig bele vannak ragadva a materializmusba, ezt szinte képtelenség elfogadni, ráadásul roppant mókás is, ha nem látom akkor azt a filmet, ha nem találok rá a Hooponoponoway-re, talán ma nem írom le ezeket a sorokat. Sosem voltam szuicid hajlam, de ott, akkor szerintem bármire képes lettem volna a nagy önsajnálatban. Az a dolog külön pikantériája, hogy azok az emberek szoktak legtöbbször nevetni, akik hangsúlyozottan toleránsak mindennel és mindenkivel szemben. Anno én is így álltam hozzá, főleg a vallásokhoz. Majd amikor már tartott ez az egész folyamat, egyszer az a gondolatom támadt, hogy kell egy kereszt a nyakamba. Sosem hordtam, sosem értettem, miért kell ez a nyakába bárkinek, de akkor, ott úgy éreztem, kell egy. Még aznap találtam egy kicsi, egyszerű, barna fakeresztet a járdán, miközben dolgozni mentem. Azóta is a nyakamban hordom. Tudom, tudom. Véletlen. :)

Rengeteg dolgot lehetne még írni és tudnék is, de lassan így is közelítek a Háború és Békéhez. Ami viszont még fontos: Mikor a feleségem úgymond lehagyott engem a fejlődésben, akkor nem degradált, hanem magával húzott, amikor aztán én rohantam előre benne, én tettem ugyanezt. Fontosnak tartom, hogy segítsünk egymásnak, de nem minden áron. Aki segítségért fordul hozzánk, ne tagadjuk meg, ha tudunk segíteni, de neki is akarnia kell a változást, mert anélkül nem megy. Még egyszer leírom: Akarnia kell, nem mondania. Nem megpróbálni, megcsinálni kell ezt az egészet. Tudom, hogy lesznek, akik hibbantnak tartanak majd, ha ezt egyáltalán végigolvassák, de nem érdekel. Tudjátok mi érdekel igazán? Az, hogy több ember is van, akinek az élete jelentősen jobbra fordult és be tudott járni egy hasonló ívet, mint én. Hogyan? Úgy, hogy meghallgatott, olvasott, filmeket nézett és ami számára hasznos volt, azt befogadta. Baromság ez az egész? Tényleg így gondolod? Akkor is, ha nálam szemmel láthatóan működik és látványos a változás? Ha a válaszod igen, akkor egy dolgot mondok erre: Én sem hiszek abban a kurva gravitációban, és pontosan tudom, hogy a Föld banán alakú...

Mindenek előtt Hálás köszönet Neves FotoN Ildikónak a képekért (is)! :) Itt tudjátok Őt követni:
https://www.facebook.com/foton.hu/

Ezen felül még nagyon-nagy köszönettel tartozom Czifra Zolinak is, aki pontosan az egyik legnagyobb kétkedője ennek, és ha a múltkori -fészbúkfájt- nincs, akkor talán sosem írom meg ezt a cikket, pedig lehet, hogy lesz, akinek lesznek benne újdonságok. :)

Bár a szövegben is megemlítettem Kafer Brigit, még egyszer ki kell emeljem Őt, hiszen ha nem mutatja meg Yoogee-nak az út elejét, ki tudja, hol is lennénk most? Köszönöm Brigi! <3

Végezetül pedig természetesen Hála és Köszönönet Yoogee-nak (Katának, ha valaki így nem tudná), amiért igent mondott és amiért együtt kezdtünk új életet, és amiért megszületetett Ellák, a mi Csodafiúnk, és hamarosan a Tesója is! :)
(Még mielőtt bárki megijedne, nem lesz köszönetrovat innentől a cikkek végén, no para! ;) )

Ric$ - 2017-02-23

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!